"Most mondom, Anyukaaaaa..."

Méltatlankodni szeretnék, csak egy pár sor erejéig, jó? Ígérem, nem általánosítok, azt úgyis utálom, csak leírom, mitől szaladt ma fel a vércukrom -- és sajnos nem egy tábla Milka csokitól.

Valamikor novemberben bemutatkoztunk Botival az új gyermekorvosnak, aki egy alaposabb vizsgálatot követően (értsd: nem csak a hasát csiklandozta meg, vagy a klasszikus fapálcikát nyálaztatta össze vele) két beutalót adott: az egyiket a kardiológiára, hogy kivizsgáljanak egy szívzörejt, a másikat meg az ortopédiára. Több se kellett nekem, kezdő anyukának... Miután megitattam itthon az egereket, és felkészültem arra, hogy a picikém esetleg szívbeteg, fogtam a telefont, hogy időpontot kérek az illetékes rendelőintézettől -- az egyszerűség okán nevezzük csak esztékának. Már ennél a telefonhívásnál elbuktam majdnem, ugyanis egy hang közölte velem, hogy amíg nincs kerületi lakcímkártyánk, addig ők nem adhatnak ki időpontot. Kicsit sajnáltattam magamat, hogy egy egyéves gyerekkel ott üljünk egy délelőtt sorba, és erre végül kerítettek két szűkös helyet a zsúfolt naptárjukban.

(kép forrása: http://premier.mtv.hu/Hirek/2011/09/05/14/

Orvoshiany_a_szomszedos_orszagokban.aspx)

Kardiológiával kezdtünk, még decemberben. Erről csak röviden emlékezem meg, mert nem szívesen gondolok vissza rá. Egy nem nagyon barátságos doktor bácsi és hozzá illő asszisztense fogadott minket. Részletek a találkozóból... Asszisztens néni rápillant magasról az egyéves, EKG tappancsokkal megrakott, rémült, zokogó gyermekre, és szenvtelenül megjegyzi: "Már rég végeztünk volna, ha nem üvöltenél." Doktor bácsi összevont szemöldökkel, szinte megbántva közli velem: "A szívzörejt ekkora zajban nem tudom meghallgatni, jöjjenek vissza egy év múlva." Hm. Egy évig még elzöröghetünk? Hát részükről el bizony.

Ma került fel a pont az i-re. A novemberi ortopédiai időpontkérésre egy mai, írd és mondd: január 31-i időpontot kaptunk, ez volt a legkorábbi. Azt most nem részletezem, milyen érzékkel adnak egy egyévesnek délután 3 órai időpontot - lévén egy normális hosszúságú délutáni alvással ezt lehetetlen behozni... Nem baj, gondoltam, kicsit átverem Botit, leteszem korábban. Nem sikerült. Félórányi üvöltés és három orrporszívózás után (merthogy még mindig beteg a drágám...) kiszabadítottam a rácsos ágyból, és elindultunk alvás nélkül. Legfeljebb morcos lesz a váróteremben, na. És volt is. Megmutatta a felső C-jét, nekem tetszett, sokan meghökkenve fordultak felénk (gondolom, meglepődtek, hogy présel ki magából egy 11 kilós kicsi egy ilyen szép erős magas C-t).

Kis késéssel sorra kerültünk, 5-ös vizsgáló, basszus, ugyanaz, mint a kardiológiánál. Argh... De nem egyedül hívtak be minket, mindjárt két gyermeket is látni akart a szakdoktornő. Egy darab ágy volt benn, erre kellett felpakolni a két gyereket, összesen öt télikabátot meg mittoménhány táskát... Kis gondolkodás után mindent leszórtam a földre, a gyerek maradt, hogy legyen hely levetkőztetni. "Harisnya maradhat" - hangzott az utasítás. Szuper, úgyis imádom, ahogy Boti bodyban és harisnyában topog a kis girbegurba lábain :) Gondoltam, hátha másnak is csal az arcára egy kis mosolyt. De nem. A másik kisfiúval kezdték, ő gyorsabban vetkőzött. Húsz másodperc, és máris mi jöttünk, a kisfiú lábának kutyabaja, mehetnek. Leállítottam Botit a doktornéni elé, és hátrálni kezdtem, hogy sétáljon felém. Ezt kétszer játszottunk el, tehát kétszer négy darab vastagharisnyás lépés után a doktornéni felegyenesedett, és a háta mögött már csapta ki a nyomtató az ítéletet (nyilván telepatikusan kommunikált a gép és az ember egymással). Azért szóban is elhadarta:
- Az ő lába viszont nagyon befelé áll. Otthon is tessék magas szárú cipőt adni rá, és abban legyen.
- Cipőt? Nem lesz abban melege a lábának? - bátorkodtam a padlófűtésünkre gondolni, és arra a rettenetes tényre, hogy Boti lába napi tizeniksz órán keresztül zárt cipőben legyen itthon.
- Akkor szandál. A lényeg, hogy fogja a bokáját.
- Értem. És akkor az ilyen kis puha bőrtutyikat dobjuk is ki, ugye?
Puff neki, kérdésekre nincsenek felkészülve.
- Most mondom, anyukaaaa! Nincs tutyi, magas szárú cipő vagy szandál kell! Két és fél évesen tessék újra jönni! -- itt már a kedvességi skála negatív értékeinél jártunk. Ezzel a doktornő hátat fordított, hogy megnézze, ki a következő páciens. Gondoltam, mielőtt kidobna az 5-ös számú rendelőből, emlékeztetem rá, hogy a beutalónk szerint még a csípőjét is meg kellene néznie. Boti részlegesen zárt csípővel született (persze, mert úgy suhant ki, mint egy szupermen), és ezért azt kérte a gyerekorvosunk, most, hogy jár, ellenőrizze újra egy szakorvos, hogy rendben van-e már az a csípő. A finom és udvarias emlékeztetőre a válasz:
- Anyukaaaa. Ezt ilyenkor nem szoktuk megnézni. Csak a lábakat szoktuk nézni, a csípőt nem.
Mondom, jó, de a beutalón akkor is rajta van, és ha már itt vagyunk, nézze már meg.
- De ezt ilyenkor már nem szoktuk...
Ekkor nagyon... hm... furcsán nézhettem, mert végül fogta, és hanyattdöntötte Botit az ágyon (aki ettől rögvest sírni kezdett), két kézzel megfogta és szétnyitotta a kis lábait.
- Ultrahangon voltak? - kérdezte közben.
Jelentéktelen, mellékes kérdésnek tűnt, és én hülye, bementem a csőbe. Mondtam, persze, voltunk. Több se kellett. Mint akinek eszébe jutott, hogy lekési a hatos buszt, azonnal elengedte Botit, és ellépett az ágytól.
- Ja, hát, ha az ultrahangon minden rendben volt, akkor most is rendben van. Balett-táncos az ugyan nem lesz belőle, mert azért nem laza a csípője, de semmi baja - majd az ajtó felé nézett. Éreztem, hogy nincs már maradásom, és Botit inkább a váróban öltöztettem fel.

Ott persze eszembe jutott, hogy nem pecsételtettem le a doktornővel a parkolócetlimet, így kétszázötven forintot kell majd fizetnem kihajtáskor. Egy pillanatig sem fordult meg a fejemben, hogy bekopogjak az 5-ös rendelő ajtaján, és pecsétért kolduljak... A parkolóőr meg is kérdezte: "Rendelésen voltak, nem?" Mondtam, de, de inkább hagyjuk. Bólintott, számlát írt, eltette az aprót. Mi meg hazajöttünk Botival, és kikerestem a maszek ortopédus telefonszámát. Bírnám, ha olyan valaki is megvizsgálná, aki... bocsánat, újra: Bírnám, ha valaki megvizsgálná Botit.

Nem vonok le semmilyen következtetést. Biztosan túllihegem ezt a dolgot, de ez a 20 másodpercnyi vizsgálat és kétperces egyoldalú beszélgetés nekünk kéthavi várakozásunkba, egy délutáni alvásunkba, némi üzemenayagunkba és sok könnybe került (a parkolócetlit már nem is említem :). Találkoztam én már nagyon rendes emberekkel is az egészségügyben. De az ilyen szakorvosok, a gyerekosztályon... hmm... Elszomorítanak. Boti miatt. Sosem sírt orvosnál, itt meg már másodszor végigzokogott egy vizsgálatot. Azt mondják, a gyerekek receptorai érzékenyebbek, erősebben tudnak emiatt reagálni a környezetből levett hangulatokra. Szerintem ez elég beszédes.

Részemről, amíg megtehetem, no more esztéká.

Újdonságok a blogon!

Rövid poszt következik arról, mi változott :)

1. A design. Többen is jeleztétek, hogy az olvasás élményén ront a fekete alapon fehér betűarzenál. Nos, hogy ne kelljen tovább hunyorognotok vagy a mankanapló olvasása után még órákig zsibbadó, vibráló szemmel várnotok a megváltást, a design, jelentem, megváltozott.

Majdnem ilyen csecse lett, de sajnos ez a sablon 

pár dolgot nem tud, illetve a mobilok sem tudják ezt a sablont kezelni még :(

2) Tartalomjegyzék ficcent a jobb oldalra. Tessék használni, mert ennek kedvéért újracímkéztem az eddig bejegyzéseket :)

3) Véleményezhettek anélkül (is), hogy nagyon meg kellene fontolnotok, hogy csomagoljátok be a mondandót :) Egyelőre három jelzővel illethetitek az írásokat: besorolhatjátok a vicces, érdekes vagy hagyjálmá kategóriába.

Egészségetekre, használjátok szeretettel :)

Játéktésztaszűrők és teszkómacik

Botit vártam, és próbáltam tökéletes kismama lenni. Nem panaszkodni, pedig voltam veszélyeztetett terhes, elvesztettem az ikertestvérét, vizesedtem, és kilenc hónapig non-stop minden vírust, baktériumot benyaltam - de akkor sem akartam panaszkodni. Kitanulni a kismamák mesterségét - ehhez kilószámra olvastam a könyveket és gigabájtszámra a weboldalakat a babák ideális méreteiről, a kismamák ideális étrendjéről, a vashiány pótlásáról, lemondtam az isteni penészes sajtokról, a kóláról, helyette borzalmas, földszagú céklalevet ittam. Nem nyavalyogni és nem kényeztettetni magam, helyette házibulizni hajnali négyig, majd hazafuvarozni a már nem szomjasakat, karaokézni, háziasszonykodni, és szülés előtt pár órával még nagybevásárolni és csirkecombot sütni az éhező apukának... Szóval igyekeztem, na.

Nagy igyekezetemben elkezdtem táblázatokat szerkeszteni. Két dolog miatt: az egyik, mert olyan az agyam, mint egy nagylyukú szita. Amit nem írok le, az sanszosan nincs is. Szóval szerkesztettem táblázatokat arra, hogy milyen kis és nagy csomagot kell összepakolni a kórházba a szüléshez, vagy hogy milyen ügyintéznivalók várnak a tisztelt apukára a szülés után azonnal (táppénz intézése, munkaadónál kocsi leadása, bejelentkezés háziorvosnál, védőnőnél, gyerekorvosnál, gyógyszertári nagybevásárlás, adókártya satöbbi, satöbbi). Akinek kellenek ezek a táblázatok, boldogan átküldöm, már sokakkal megosztottam azóta. A másik ok pedig, amiért táblázatokat szerkesztettem, az az, hogy ehhez volt "kedvem" (és itt most erősen dörzsölöm össze a hüvelyk-, mutató- és középsőujjamat). Hacsak az emberre nem szakad rá a bank, érdemes alaposan végiggondolni, mit, hol és mennyiért vásárol be. A babának és magának. A "Boti bevásárlólista" teljes, a babafürdető kádtól egészen a mellszívó gépig és a köldökcsonkra használatos gézlapig terjed (szintén boldogan megosztom azzal, aki kéri). Egy dolog hiányzott róla: a babajátékok.

Egyetlen egy darab babajátékot sem vettünk Botinak, még egy rágókát sem. És máig is, szerintem a két kezemen meg tudom számolni, hogy hány játékot vettünk neki - és ebben már benne van a mikulásajándéka, a két karácsonyi ajándéka, születésnapi stb. is. Bizony. Eredetileg azért, mert úgy voltam vele, hogy úgyis mindenkitől játékot kap. Igazam is lett, ma már az étkező-nappali egy jelentős részét hintapaci, DJ pult (valójában zenélő babatornázó, de Boti DJ pultként üzemelteti egész nap...), lábbal hajtós kisautó, beszélő székecske, barkácsasztalka (jó, ezt tőlünk kapta karácsonyra :) és egy óriási ládányi matchbox, építőkocka és formás kirakók foglalják el. És tudjátok, ma meg már miért nem veszek játékot neki - legfeljebb egy négyszáz forintos buborékfújót vagy egy hétszázkilencven forintos, felhúzható állatkát?

Botinak tök mindegy, mi mennyi. Valami egészen más rendszer szerint szeret meg valamit, vagy hagyja teljesen figyelmen kívül. Itt van például az alvós macija.

Egy világoskék, teszkós textilmedve, a maga sajátos sármjával, és ma már büdös lábával, merthogy a lábát nehéz megszabadítani Boti rágicsáló szájacskájától. Elválaszthatatnok. A büdöslábúval alszik, kel és fekszik, sőt sokat segít nekünk a bölcsis beszoktatásban is. Hetente egyszer-kétszer elcsórom tőle, és suttyomban kimosom a mosógépben. Ez egy hatvanöt perces program, utána még kábé egy óra, mire a radiátoron megszárad. Ennyi időre kell elvonnom a gyermek figyelmét, nehogy keresni kezdje :) Tekintettel őmackósága elhasználtságára, lázasan kerestem a hazai teszkókban ilyen macit, pótmacinak, de nincs. Felvásárolták az összeset a hasonló rágóhajlamú bébivel megáldott szülők. Végső kétségbeesésemben vaterázni kezdtem, de ott sem leltem. Végül a nagy e-bay-hez fordultam, s lőn, lett maci, egyenesen Angliából szállították ide Boti úrfinak, tíz fontért, ha jól emlékszem. Tökéletes, tiszta példány, még senki sem dédelgette meg. Nagy boldogságomban kimostam, és óriási lelkesedést várva Boti orra elé dugtam, aki félrehajította, és egy laza mozdulattal betömte a szájába a büdöslábú büdös lábát. No, hát ennyit a pótmaciról... Ha minden jól megy, hamarosan egy rajzom főszereplője lesz :)

A másik, hogy mivel én sokat időzöm a konyhában, ő is sokat időzik - vagy inkább lábatlankodik ott. Nyitogatja a fiókokat, pakol, keresgél. Van már egy kinevezett fiókja, a legalsó. Jól tudja, melyik az, mert ha megkérdezem, kihúzza vigyorogva. De a kutatásait mégis inkább a felső fiókokra koncentrálja... És időről időre boldog sikollyal kap ki valamit egy fiókból, majd - mint egy győzelmi zászlót - a feje fölé tartva rohan ki vele a konyhából. Ma például egy kék, műanyag, ikeás kancsóval. Tegnap egy szilikon jégkockatartóval. És nem ritkán a tésztaszűrővel. Hagyom, mert boldog, hogy zsákmányolt valamit, ami láthatóan nem gyerekjáték, tehát tiltott terep (ja kérem, a tiltás már ebben a korban vonzóbbá varázsol bármit...), nem hétköznapi, és csak felnőttek kezében látta eddig. Egyébként elképesztően kreatívan játszik ezekkel az eszközökkel: a tésztaszűrőt hol a saját, hol az én fejemre teszi. A kék kancsóba belekiabál, és élvezi a dobozhangot. De pl. egy konyharuhával, amit száradás közben csen el a radiátorról, simán elszaladgál fel s alá, és ugróiskolát játszik: eldobja előre, odafut, felveszi, megfordul, eldobja a másik irányba... Evés közben is jár a keze, a kedvence egy Butlers dobozos gyertya, ennek leveszi a tetejét, majd visszateszi, leveszi, visszateszi, megvizsgálja, ahogy gurul (mert henger-alakú a lelkem).

Na most akkor minek is költenék én a játékboltokban tízezreket? Hozzáteszem, imádok játékokat nézegetni, ismerkedni az újdonságokkal, vizsgálni a matchboxválasztékot.... De ezúton is üzenem a kedves leendő és meglévő kismamáknak, hogy tessék számítani a rokonok és barátok lelkesedésére a játékboltok irányában, és tessék tartani egy jól felszerelt konyhát. Ezzel a gyermek figyelmének lekötése, formai-logikai készségeinek, kézügyességének és kreativitásának fejlődése... egyszerűen csak pipa. Szerintem.

Mi tart itthon?

Egyszer Koppenhágában beszélgettem egy dán kollégámmal. Kérdeztem, igaz-e, amit az útikönyv állít, hogy ők boldogok. Mosolygott (ami nem nagy szó, mert folyton mosolyog), és azt mondta, igen, ő boldog, és az összes dán ismerőse is az. Mondom, jó, de miért? Azt mondta, nem tudja, nem gondolkodik rajta. Szeretik a királynőjüket, jól élnek, ugyan sok adót fizetnek, de jól is keresnek, szép az országuk. Miért ne lennének boldogok?

Ez már lassan öt éve volt, és nem megy ki a fejemből. Jesszumpipi, létezik olyan hely a Földön, ahol az emberek boldogok! Ez egy magyar, folyamatos elégedetlenkedéshez szokott agy és szív számára aligha felfogható. Ahogy sétálgattam Koppenhágában, több furcsa dolgot tapasztaltam. Az egyik, hogy tényleg nagyon szép és tiszta város. A másik Christiania, a hippinegyed a város szívében, egy mini szabad város (Fristaden), az itt lakók állítólag nem fizetnek adót, és 2004-ig még a cannabis-kereskedelem is szabad volt - az milyen már? A harmadik, hogy a dánok bolondul öltöznek: a tavaszi tízfokos szélben felül bundás rövidkabát volt a lányokon, a mezítlábukon meg strandpapucs, ááááá! A negyedik, hogy nem a mi pénztárcánkra szabták, a Forbes szerint is a világ 10. legdrágább városa. Hát minimum... Az ötödik, hogy nem lehet rossz ott élni. Leszámítva, hogy én egy fagyosszent vagyok, utálom a szelet és nem bírom elviselni a hideget, no meg hozzá kellene szoknom, hogy a lakosok 35 százaléka bringával jár dolgozni :)

Christiania, Kobenhavn (mobilfotó a régi Nokiámmal)

Nem gondolkodom szanaszéjjel magamat azon, hogy elmenjek innen. De ahogy járok-kelek a világban, meg-megfordul a fejemben, tudnék-e máshol élni. És valljuk be, mostanában itthon adják az ember alá a lovat...

Egy másik város, ahol ezen komolyan elgondolkodtam, a Nagy Alma, New York volt. Pont fél napig tart, hogy az ember elkezdjen otthonosan mozogni benne. A városban, ahol valójában csak nagyon kevesen vannak otthon. Lepakolni a pakkokat a szállodában, és irány Manhattan kellős közepe, a Times Square, végig az Ötödik sugárúton. A sorszámozott utcáknak és sugárutaknak köszönhetően lehetetlen eltévedni. És a 32. utcánál még megállunk, ha pirosan mutat a gyalogosátkelő lámpája, de a harmincnyolcadiknál már ugyanolyan magabiztossággal lépünk le a járdáról, lámpa ide vagy oda, mint bárki más. No igen, a turistákat úgy a legkönnyebb felismerni, hogy álldogálnak a járda szélén, és várnak a zöldre. A másik, hogy csak a torkukat, az állukat és az orrsövény-ferdülésüket látod: mindenkit elbűvölnek a felhőkarcolók elsőre. Meg másodikra és harmadikra is. Szóval New York nem szép, de izgalmas, sokoldalú, tényleg sosem alszik, tele van lehetőséggel, amerikai zászlóval és a mustáros hotdog meg a cukorszirupos fánk szagával, és ha befogadod, ha nem, telepumpál élményekkel (soha nem felejtem el az egyik broadway-i színházban megnézett Hair-t, hjaj). De nem az otthonom.

Times Square, New York

Ott van Madrid. Közém és Madrid közé csak az az apró tényező állhat, hogy egy szót sem beszélek spanyolul. Ja, de, azt, hogy "jo no ábló en eszpányol" meg "jo ábló muj pokko en eszpányol" meg "olá" meg (14 éven aluliak most csukják be a fülüket) "hhhoder" és "ihho de putá". Na de ennyivel még simán éhen halok ott, sőt :) Viszont a város zsizseg, pezseg, él, az emberek szenvedélyesek és élvezik az életet, de főleg istenieket esznek. Minden tapas bart és sonkamúzeumot (Museo del Jamón) imádok, rengeteg Estrella sört bírnék meginni, és bármikor újra elmegyek egy estadióba (főleg ha az az Atlétié :) egy jó kis meccsre, hiszen itt bárkiből focirajongó lesz. Pláne, ha a győzelmet ünneplő tömeggel hazafelé metrózva, piros-fehér csíkos sállal a nyakában úton-útfélen leszólítják az embert, kezet ráznak vele, együtt örülnek, és mondják: "Forca Atléti!". Sajnos, azt nem tudják, hogy "hajrá, Atléti" :(

Museo Del Jamón, Madrid

Egyszer még Korfun is megfordult a fejemben, milyen lenne ott ragadni. Amúgy sem vonzott, hogy felszálljak a repülővel a világ szerintem egyik legrövidebb kifutópályájáról. És bár a Sissi palotát finom szólva is giccsesnek éreztem, Paleokastritsa türkizkék öble és Sidari sziklái gyönyörűek, Hlomosz kőházai egyszerre ébresztenek félelmet, és juttatnak eszembe valami régi Sophia Loren filmet, Messongi és a déli csücsök kis halászfalui pedig varázslatosak. Ráadásul itt tanultam meg Nikostól, az étterem tulajdonosától az igazi tzatziki receptjét. Naszóval ücsörögve a tengerparton, és bámulva, ahogy a halászok a hajnali meló után rendezgetik a hálójukat, elgondolkodtam, nekem is lehetne ilyen életem? Hogy e-mailek, megbeszélések, videokonferenciás prezentációk helyett a hálóból takaríthatnám ki a belekapaszkodó kagylókat, hínárokat? Lehetne? Akarnám? Akartam volna a görög válság előtt?

Korfu

És a napsütötte Toszkána. Nem ismerek embert, aki ne szeretett volna azonnal bele. A középkori, de ma is élő városokba, az óriási napraforgómezőkbe, a vinotékákba, Chianti fekete kakasos útvonalába, a kecske- és juhsajttól illatozó, macskaköves utcákba. No meg a nagy Leonardo szülőfalujába, Vincibe, vagy Mona Lisa családjának birtokába, Vignamaggióba, a tornyai miatt a középkor New Yorkjának is nevezett San Gimignanóba, a nemes borairól híres Montepulcianóba vagy persze az örök Firenzébe, Luccába, Sienába, Pisába... Nem akartam olyan gyorsan hazajönni. Ha egyszer újraszületnék, és választhatnék, hova...

San Gimignano

De most? Nem tudom, el tudnék-e menni. Csak azt tudom, mi tart itthon: a család, a barátok. És az, hogy magyarul gondolkodom. Magyar nyelven és magyar módon. Persze és pont ezért, kacérkodom a gondolattal, mi lenne, ha... Jobb lenne-e, ha... Mostanában talán többet is, mint régen. Mert van valami vonzó abban, hogy külföldön sosem leszek otthon, s így az ő problémájuk nem lesz az én problémám, és hú, beh könnyebb lenne most a lelkem. Csak abban nem vagyok biztos, akarok-e könnyebb lelket magamnak.

Nemibaj

Megnéztem sokadszor is az Easy A-t, vagyis a Könnyű nőcskét, de most a legelejétől a legvégéig. Közben hagytam a Dellt felkészülni a posztra, ami most jön. Mindig úgy állok neki ennek a filmnek, hogy könnyű kis családi vígjáték, amit csak megerősít, hogy az HBO Comedy-n futott most is. De több ez annál.

Kamasz lányok ülnek a számítógép webkamerája előtt, és saját kis műsorokat lőnek ki a világba, miközben a valódi énjüket könnyen értelmezhető sztereoptípiák mögé rejtik, és bocsánatot is SMS-ben kérnek. Az egész képből csak az lóg ki, amikor a fiú elviszi a lányt egy homárvacsorára - na ez vagy csak Amerika, vagy itt az íróknak kicsit elfogyott a kamaszvér az ereikből. Naszóval akkor hogy van ez? Mi van a mai kamaszlányokkal és kamaszfiúkkal?

kép forrása:

http://videodrome.freeblog.hu/archives/2011/01/01/Easy_A__Konnyu_nocske_2010/

Írtam már Nektek a kollégiumról. Ott, ha egy fiú akart valamit egy lánytól, akkor a legrövidebb út egy közös ismerősön át vezetett - esetleg a papírnyulak megvárták a következő koleszbulit, és ott próbálkoztak be egy Éjjel érkezemmel. (Van még ma olyan ige, hogy lassúzni? A korosztályomon kívül érti valaki, az micsoda?) Persze volt zenész fiú is, aki a saját együttesének a saját szerelmes nótáját játszatta le a DJ-vel, és így rögtön némi előnnyel indított - pl. nálam. Fősulin az internet még csak csíra volt, legalábbis itthon, az első házidolgozatokat is kézzel vagy szövegszerkesztő gépen írtuk. Mobilja meg csak anyunak volt a családban, neki is a vállalkozása miatt, és akkora volt, hogy alig fért el tőle az anyósülésen a táskája (ezt később egy félliteres kóla nagyságú, Benefon márkájú csodára cserélhette). Szóval a kapcsolatteremtés helyszíne fősulin még mindig leginkább a buli volt: a keddi Pinceklub, a szerdai Káosz és a csütörtöki Bahnhof. Az eszközök pedig? Szemezés, közös ismerősök felkutatása, körben táncolás és lekérés, lassúzás... Nem az SMS, a chat, az e-mail meg a közösségi háló. Nem a social media, ami elektronizálja a social networkünket.

Nemsokkal fősuli után olvastam egy cégről, aki egyedi mintázatú ruhákat kezdett el gyártani. A ruhákon egy-egy egyedi kód volt. Aki vett mondjuk egy pólót, az kapott hozzá rögtön egy e-mail címet is, ami a pólón is szerepelt. Olyan volt, mint egy egyszerűsített fészbúkprofil, amit hordozol magadon. És ha valaki kapcsolatot teremtene Veled, csak le kell olvasnia az e-mail címedet a pólódról, miközben Te sorban állsz a McDonald's-ban az akciós sült krumpliért. Őszintén? Évekig gondolkodtam, tetszik-e ez nekem, vagy sem. Aztán autós tapasztalataimra hagyatkozva tervezni kezdtem egy vállakozást, ami ezt az ötletet autómatricákra ültette volna át. Hiszen annyian flörtölnek piros lámpánál, dugóban, miért ne írhatnék később a szomszédos négykerekűben ülő, helyes idegennek, legalább csak annyit, hogy: "Sziaaaaaaaaa, én vagyok az ezüst hondás a Dózsa György út sarkáról!?"

kép forrása:

http://www.theglobeandmail.com/globe-drive/car-life/my-car/sports-cars-arent-sexy/article1322997/

Még egy kicsit később már szinte az összes kapcsolatom e-mailezéssel, SMS-ezéssel indult, de legalábbis így mélyült el a nulladik szinten. És most is azt hallom úton-útfélen a nálam 15-20 évvel fiatalabbaktól, hogy várják, "rájuk ír-e" a kiszemelt (a "rám írsz" és "rád írok" is új kifejezések) a Facebookon. Az SMS menetközben már a nagyon privát szférává alakult, ha oda jön egy üzenet, az már több, mint ismeretség, az már minimum haversági szint. Személyesen beszélni a suliban vagy egy buliban, az meg már valami sokkal közelebbit feltételez. (Csak jelzem, még pár generációval korábban az emberi kapcsolatoknak sem volt ennyi szintje. Voltak a barátok meg az ismerősök. Ja meg a szerelmek. De a fiúknak nem voltak csajaik, nagy szerelmeik és olyanok, akik csak bejönnek vagy már meg is voltak. Na jó, lehet, hogy voltak ilyenek, de nem volt rájuk ennyi szó.)

Szóval akkor most mi van? Gyávábbak a fiúk-lányok? Elszigeteltebbek? Szemérmesebbek? Bizonytalanabbak? Óvatosabbak? És egyáltalán. nyitottabbak vagy zárkózottabbak, mint mi voltunk? Végülis az eddigi agyalásaim során addig jutottam el, hogy több élő emberi kapcsolatuk van, mint nekünk egyszerre valaha is volt (most megnéztem, a tizenöt éves keresztlányomnak 1015 ismerőse van a Facebookon). Hogy ezek mennyire mélyek, azt nehéz megítélni, de nyilván van benne jócskán szoros barátság, klasszikus barátnői kapcsolat satöbbi. Az már egy más kérdés, ha ezek az elektronikus csatornák a kapcsolatfelvételt és -tartást is segítik - sőt helyenként erősítik. Gyávaság ez? Vagy csak egy könnyebb út?

Nyilván könnyebb (ha nem is könnyű) valakitől chaten vagy közösségi oldalon megkérdezni, hogy van, és kipuhatolni, érdeklődik-e irántunk, mint személyesen. Így nem látszik, ha elpirulunk, és az sem, ha közben kopott macinaciban, lyukas zoknis lábunkat a klaviatúra mellett pihentetve írunk "szexi hangon". Nem mellesleg így sokkal könnyebb felderíteni a közös ismerősök körét, akiktől infót szerezhetünk a másikról, esetleg bemutattathatjuk magunkat, megismerhetjük a kiszemelt érdeklődési körét, mozgását a Wall segítségével. Sokszor eszembe jut, ha ez már régen is lett volna, vajon hogy alakul máshogy az életünk?

Baj van a nemekkel? Igen, bizonyos szemszögből, ha messziről tekintünk rá, talán. Az aktuális 30-40 évesek mindig minden korban aggódva figyelik a fiatalabb generációk mozgását. Próbálják megítélni, mennyivel férfibb férfiak és nőbb nők ők, mint mi voltunk. Hát őszintén, a keresztlányom ballagásán ácsorogva nem tízennégy éves, válltöméses selyemblúzos lánykákat láttunk, hanem magassarkú cipőben profin szaladgáló, felnőtt nőket, komoly sminkkel. Próbáljuk megítélni azt is, hogy valóban a megfelelő társat találják-e meg az újabb és újabb csatornák segítségével (nálunk még csak telefon és diszkó, ma meg már mobil, e-mail, chat, közösségi oldalak). Több a féltenivalónk, mint a mi szüleinknek volt? Szerintem nem. De az, hogy aggódunk, az tök normális. Mert a mi elavult, pókhálós normáinkhoz az, ami ma zajlik fiúk és lányok között, az helyenként túl sok, néha meg túl kevés... Baj van a nemekkel? Ideje leporolni ezeket a normákat. És bár ilyen egyszerű lenne!


U.i.: Nem kapcsoltam ki a tévét. Az HBO Comedy-n megy a Vámpíros film, az Alkonyat paródiája. Hmmm. "Jéghideg a bőrük, emberhúst esznek és mind koporsóban alszanak. Biztos kanadaiak." Ezt csak kedvcsinálónak. Zseni! :)

Dudázzál csak, és kanyarodjál egyesbe'

Mai szégyellnivalóim listájára felkerült, hogy dudáltam. (És az is, hogy most leellenőriztem magam, tényleg két l-lel írjuk-e a szégyellnivalót, mert olyan furcsa így. De tényleg, szóval ez a jó hír, a rossz meg az, hogy nem voltam biztos benne...) Szóval dudáltam. Rádudáltam valakire, pedig csak kereste a hovatartozását.

A sztori: megyek az Ikeába. Örs vezér tér. A Bánki Donát utcából hajtok át a Füredi utcába. Aki járt már arra, tudja, hogy a lámpa után a legbelső sávban landolunk, innen kell a legkülsőbe sorolni úgy, hogy közben oda ész nélkül érkeznek jobbról, a Nagy Lajos király útjáról az egyedek. Na de kisorolok ügyesen két sávon át, már-már célnál vagyok, a buszt nem engedem ki a buszállomásról, mert nem tud még elindulni, túl sokan jövünk arra egyszerre. És egyszercsak fék, mert az Ikea parkolóba behajtásnál egy kisfurgon megtorpan előttem. Először irányjelzőzik jobbra, de aztán csak a féket nyomja. Én meg rögvest dudálok, drága az idő, kérem szépen, haladni kellene. De kiderül, csak a táblát nézi, hány méteres magasságig gurulhat be a mélygarázsba anélkül, hogy lebontaná a plafonbólyákat... Jó, nyilván nem okozott neki életre szóló sebeket egy icipici Merci icipici dudája, de azért magamba néztem, mert: istenigazából utálom a dudálókat!

Végiggondoltam ma este, mit utálok a közlekedésben. Összeszedtem Nektek a top5-öt, bővítsétek kedvetekre. Én pedig mostantól, ha ilyesmit követek el, megkövetem az "áldozatomat".

1) A rend kedvéért kezdem a dudálókkal. Nem az a baj velük, hogy használják a kürtöt, vagy hogy hangjelzéseket adnak ki, amikor rájönnek, hogy az üvöltözésük az autó belsejéből vajmi kevéssé jut át a szélvédő vékonka üvegén... Nem. A dudáló definíciója: olyan, aki minden közlekedési problémát vagy annak vélt álproblémát dudaszóval kísérel megoldani. Leadja a saját feszültségét a kürt bajuszkapcsolóján, ahonnan aztán hangsebességgel terjed tovább a körülötte lévő sofőrökre és utasokra. Aztán egy feszült hülyéből lesz egy szép nagy közlekedési feszültséggócpont. (Ja, meg sok felébredt kisbaba a környéken.) Na. Ahol "régen" (két hónapja) laktunk, az Izabella utcában, munkaidő végén, nagyjából 4 és 7 óra között folyamatos volt a dudaszó. Mert állt a sor. És affene, hogy a hanghullámok sem lökték előbbre.

2) Kerülöm, ha lehet, a hétvégi autósokat. Megbolondulok, amikor emberek becsüccsennek hétvégén a négykerekű garázslakóba, és nekiiramodnak a legközelebbi hipermarketnek. Az iramodás természetesen képletes... Ilyenkor szokott felmerülni a regionális (= csak a belső sávra érvényes) jogosítvány gondolata, hiszen a hétvégi autós szigorúan a szembejövő forgalomhoz legközelebb eső sávban autózik, 70-es felső sebességhatárnál legfeljebb 48-cal. És előbb fékez, semmint kitenné az irányjelzőt. Amikor eléri a hipermarket parkolóját, a következő taktikát alkalmazza: átvágás két sávon a külső sávig, fékezgetve, kormányrángatással, aztán a külső sávban padlófék, utána (!) irányjelző jobbra, kövér gáz lassú kuplungfelengedéssel, motor felbőg, delikvens begurul a parkolóba, majd minden fél autóhelynél, ami közelebb esik a hiper bejáratához, mint a pénztárak, hirtelen befékez, vizsgálja, befér-e. Ezután parkolás minimum 5 lépésben...

3) Idegbeteg sofőrök. A főváros hemzseg az ilyenektől. Ülnek a kocsijukban, csapkodják a kormányt, mutogatnak, kidagadó nyaki erekkel kiabálnak félig kihajolva az oldalablakon. Rosszabb esetben még oda is hajtanak az ember mellé, ha úgy érzik, az ő parkolóhelyüket foglalta el, és elmondják a magukét. Persze nem szállnak ki az autóból, csak kihányják a szavakat az ablakon, aztán kövér gázzal sértődötten elszáguldanak. Én meg ott állok mosolyogva: nekem mindegy, nekem van helyem. De legbelül reménykedem, hogy másnap nem végigkarcolva találom a helyén a verdát...

4) Értetlenül állok azok előtt a sofőrök előtt, akik szerint a zebra csak egy állat lehet az állatkertben. Gyalogosként, főleg ha Boti is velem van, pokolravalónak érzem az összes olyan sofőrt, aki csak úgy áthussan a gyalogátkelő helyeken. Tök mindegy, hogy autót, trolit, motort vagy biciklit vezet. Utóbbiak egyetlen mentsége, hogy egy számomra teljesen érthetetlen oknál fogva nekik nem kötelező ismerni a KRESZ-t, legalábbis senki nem kéri számon rajtuk. Pedig ők vannak a legnagyobb veszélyben. Meg én: engem hatéves koromban épp egy biciklis ütött el, áthajtott a medencémen. Nem volt finom.

 kép forrása: http://www.allatok.abbcenter.com/?m=H%E1tt%E9rk%E9pek&al=Zebra

5) A fenékbe mászók. Vannak a fülbemászók, azokat sem szeretem, de azok nem bontották le már kétszer az autóm hátsó részét... Szóval a fenékbe mászókkal nem csak az a baj, hogy annyira nem akarnak lemaradni az életről, hogy egy kétméteres szalámirudat sem lehetne a kocsim hátsó lökhárítója meg az ő hűtőrácsuk közé szorítani. (Tényleg, van kétméteres szalámi? Kéne csinálni, piaci rés!) Hanem az, hogy közben elbambulnak. A Margit-hídon a víz látványa nyűgözte le egyszer a mögöttem jövőt, és ez neki nagyon sokba fájt.

Na itt tartok a top5 listámmal. És mert páran megjegyezték, hogy ha nem ismernének, a posztjaim alapján akár nagyon negatívnak is gondolhatnának, elmondom, hogy... Azt viszont imádtam, amikor a kis 121-es tojásmazdában ülve másik 121-esek sofőrjei mosolyogva integettek nekem. Szeretem, amikor a buszvezetők kiintegetnek az ablakon, csak, mert kiengedem őket a megállóból. Feldobja a napomat, amikor gyalogosok megköszönik, hogy 3 méterre a zebrától átengedem őket az úttesten, bár nem értem, miért nem lépnek a zebrára (hacsak nem éppen Melvin Udall szerepére gyakorolnak a Lesz ez még így se!-ből). Bírom azokat, akik képesek egy piros lámpánál is megpróbálni flörtölni, és akik jelzik, ha valahol sebességet mérnek. Részemről.

A kollégium százméteres körzetében a dohányzás tilos!

Kollégium, kóter, kolesz, vagy ahogy mi hívtuk: a Damó... A fegyelmezés és a fegyelmezetlenség mekkája, csupa szabály és szabályáthágás, tiltás és csakazértis. Ma már szinte elképzelhetetlen, milyen szigorban feszegettük a határokat 1991 és 1994 között Kaposváron, a Damjanich utcában.

A középiskola valójában az élet iskolája: a kilencvenes évek tinédzserei még ebben a négy évben élték át az első nagy szerelmeket, próbálták ki a cigit, kóstoltak bele a bulikba és az éjszakai életbe, tanulták ki a puskázás mesterségét és az iskolaorvos átverését. Haj, hát erről könyvet lehetne írni. Ehelyett viszont azt gondoltam, összeszedek pár érdekességet a mi négy évünkből, ott, a Damóban. Van, aki velem nosztalgiázik majd, a keresztlányom nyilván elborzad, milyen szabályokkal kellett (volna) együttélnünk (ugyanakkor ugye hálás lesz, amiért ezek ma már többek között nekünk köszönhetően nincsenek... ugye? :), akinek meg kimaradt az életéből a kolesz, hát most belenyalhat kicsit.

A Damó eszement nagy épület volt, pláne, hogy teljesen összeforrt a szomszédos "gépésszel", vagyis szakközépiskolával - aminek mi örültünk, mert ez a tény jelentősen javította a nemek arányát például ebéd közben (merthogy a gépészbe kábé 90%-ban fiúk jártak :). A kollégium földszintjén hatalmas, a gépésszel közös menza, társalgószoba zongorával és műbőr fotelszékekkel (a durva, hogy ezek túlélték az elmúlt húsz évet is: http://users.atw.hu/gepeszkolesz/kep/133.JPG), orvosi szobák, az emeleten tanulószobák, minden nap délután kötelező szilenciummal..., efölött pedig, ha jól emlékszem, hét emeletnyi hálórész következett. A lányok a második emelet után jobbra, a fiúk balra mentek, és a hálórészeket szigorú fal - no meg két éjszakai ügyeletes nevelőtanár - választotta el egymástól.

A csapat, háttérben a II. emelet, az egyetlen "koedukált" szint. 

Ezután jobbra a lányok, balra a fiúk...

És az élet ebben a monstrumban? Mondjuk, hogy emlékezetes és tanulságos volt. Kezdem a szaftosabb részekkel. Amint írtam fentebb, a fiú- és lányszinteket fal választotta el egymástól. Az átjárást szigorúan tiltották - de egyébként is csak úgy volt lehetséges átjutni mondjuk a hetedik lányszintről a negyedik fiúszintre, hogy az ember lelopakodott hat emeletet a második szintig, ott átsétált a fiúrészre, és fellopakodott három emeletnyit a kívánt személyhez. Hát nekünk az a kegyelt sors jutott, hogy a másodikon lakhattunk, vagyis az egyetlen olyan szintjén a kollégiumnak, ahol fürge (róka)lábak, surranó kis árnyak pikkpakk az ellenkező neműekhez hiphopolhattak át. Nem mellesleg pontosan tudtuk, hogy szerdánként Teknős (idősebb, teknősformájú férfi nevelőtanár szódásüveg-vastagságú szemüveggel) és V. (a nevét elhallgatom, de magát jól tartó, csinos szőke nevelőtanárnő) voltak ügyeletben. És mivel ők éjszakánként összejártak sakkozni vagy kártyázni, esetleg közösen zoknit mosni, a lépcsők és emeletek őrült forgalmat bonyolítottak le. Nem kell mindjárt egymás megrontására gondolni. Előfordult, hogy a szomszéd szintről a fiúk májusban orgonacsokrokat dobtak be a lányszobákba. Még a miénkbe is, pedig a miénk a 120-as volt, pontosan a tizedik a folyosón. A virágnak akár örülhettünk is volna, nade az orgonáról köztudomású, hogy tele van fülbemászóval. Szóval volt sikongatás rendesen... Pláne, mivel minden este 10 órakor központi villanyoltás volt. Vagyis áramtalanították a szobákat, folyosókat, csak a vizes helyiségekben pislákolt valamennyi fény, hogy az ember bele ne essen félálmában a porceláncsészébe.

Természetesen előfordult, hogy egy-egy pár némi privátszférát kívánt magának, és ilyenkor a rosszalvó szobatársak inkább átköltöztek matracostúl a szomszédos szobákba. Mert mi nagyon megértők voltunk egymással szemben. Pedig emlékszem, a mi szintünkön, vagyis a mi tanulócsoportunkban volt önkéntes hittérítő és az életet meglehetősen nagy kanállal faló hölgyemény is. De összetartottunk, mert volt közös (ellenség na jó, inkább:) ellenfél. A nevelőtanárok. Nem ártottak ők semmit, de ők voltak a nevelőtanárok. Ők voltak azok, akik minden egyes nap, a kötelező, délután 4-től 7-ig tartó szilenciumon, vagyis tanulószobán (ami alól csak 4,5 feletti iskolai átlaggal lehetett kibúvót találni, esetleg sokat kellett edzésre, szakkörökre járni...) minden pisszenésért, gyomorkorgásért és táskában kotorászásért csúnyán nézhettek. Ők voltak azok, akik minden nap fél 10-kor, a takarodót jelző csengő hangjával versenyt kiabálva terelték be a szobába az egymásra éhes fiatalságot. Ők voltak azok, akik zseblámpával világítottak a szemünkbe, ha lelepleződött, hogy egy-egy szobában kicsit sokan gyűltünk össze. Szintén ők voltak azok, akik figyelték, ki merészel a tiltás ellenére a kollégium 100 méteres körzetén belül rágyújtani. Na erre gyorsan megtaláltuk a megoldást: zugdohányzás a gépész épülete mögött, hahaha.

Azért bulik is voltak ám a kollégiumban - meg kisebb-nagyobb szerelmek és kalandok is szövődtek a bulikon. Ezek a mulatságok rendszerint fél tizenkettőig tartottak. Két évfolyamtárs volt a DJ egy emelt pulton, hozzájuk lehetett járulni az Edda Éjjel érkezem-ért, ha össze akartunk borulni, vagy hogy Takács Tamás lépjen pocsolyába, hadd pogózzunk egy kicsit. Ha pedig másnap szívesen kihagytunk volna egy-két órát, akkor irány a kollégium orvosi rendelője. Nem hiszem, hogy nagy titkot árulok el, nem voltunk (mindig) angyalok - és torokgyulladásunk sem volt olyan sűrűn, mint ahányszor betegszobára kerültünk emiatt. A titkos recept: tíz perc kiabálás egy párnába, hadd pirosodjon a torok, aztán az orvosiban kiülni a váróterembe a hőmérővel, és feldörzsölni azt a farmernacin. A tünetek máris adottak.

Az igazi nehézséget csak a kimenő okozta. A kollégiumból ugyanis iskolaidő után vagy hétköznap 1-2 napokra csak külön engedéllyel lehetett eltávozni. Délután 4-től tehát csak az hagyhatta el a kollégium területét, akinek volt kimenője mondjuk rendszeres röplabdaedzés (pipa) vagy biológia-szakkör (ez is pipa) miatt, esetleg a szülei kikérőt írtak. Négy óra után még a sarki boltba sem ugorhattunk ki, ha esetleg az ebéd nem volt elég kiadós. Márpedig ez nem volt ritka. A kollégiumok híresek az átlátszó szelet párizsikről, a miénk meg arról, hogy egy héten többször volt krumplis tészta, csak néha gránátos kockának hívták... Na ilyenkor fosztogattuk a sarki közértet, és költöttük a zsebpénzünket (úgy emlékszem, nekem kétszáz forint volt egy hétre) félliteres ananászos joghurtra.

Azért negyedikben már a kimenőt is megoldottuk, meg is lett a következménye... De erről majd egyszer máskor mesélek. Elég legyen most annyi, hogy azért a magunk módján nagyon szerettük mi a Damót, a nagy sportversenyeken felállva, dagadó mellkassal skandáltuk, hogy "Éja-éja-ó, hajrá, Damó!" meg "Utcára nyílik a kocsmaajtó, kihallatszik belőle, hogy: hajrá, Damó!" Ó és ezúton is elnézést kérek Kata nénitől, akinek egyszer Mikulásra viccből tulirózsaszín és pipacsvörös harisnyát vettünk, mert sajnos utána fel kellett vennie (bár nem biztos, hogy ezt ő bánta). És bocsánatot kérek Kati nénitől is, akinek többször zavartuk meg éjszakai ügyeleti nyugalmát a vihogásunkkal - és akit azon a bizonyos extra kimenős éjszakánkon, negyedikben is kénytelenek voltunk felébreszteni, mert a kaposvári vasútállomást nem találtuk megfelelő hálóhelynek négy tizennyolc éves lány számára... Na de akkor erről máskor.

Az első csók és az első csóóóóók

Mostanában többször többekkel beszélgettem a fiatalkori szerelmek, az első és második csókok misztériumáról: a tizenöt éves keresztlányommal. a velem egyidős barátnőmmel... Örök téma, hát megörökítem itt is. Már ami engem illet.

Kilencéves lehettem, amikor körbeinterjúvoltam a családomat, hogy ki mikor csókolózott először, hol szexelt és hogyan védekezett esküvő előtt... Nagymamák, nagypapák, szülők, keresztszülők, sőt még anyukám unokatestvérei sem úszták meg a keresztkérdéseket. Mindent tudok róluk, de semmit sem árulhatok el... Az biztos, hogy a legfiatalabb, aki valaha is csókolózott a családomban, 11 éves volt a nagy eseménykor. Amint megtudtam, elkezdtem számolni a napokat visszafelé, mondván már csak két évem van :)

Végül tizenhárom voltam, amikor megkaptam az első csókomat... A fiú egy haverom volt, nálam idősebb. Egy közös barátunkkal üzente meg, hogy belepusztul, muszáj járnom vele, és végül meggyőztek, hogy nem tehetek mást :) Én voltam a huszonnegyedik lány, akivel csókolózott. Azt gondoltam, ez jó jel, hiszen a 24 volt a szerencseszámom - ez akkoriban nagy divat volt: szerencseszám, szerencseszín... Naszóval nekem a 24 volt, mert anyukám 24 volt, amikor születtem, én 24 éves lettem az ezredfordulókor, és egyébként is a 2 meg a 4 az első két páros szám satöbbi, satöbbi... A lényeg, hogy Mikivel nem volt az igazi, inkább szájrapuszinak nevezném, meg elvitt egyszer fagyizni, néhányszor biciklizni a kempingbiciklimen. Majd máris jöhetett a huszonötödik. Nekem meg a gimi...

Tizennégy évesen aztán fülig belezúgtam a bátyám legjobb barátjába. Én gólya voltam, ők meg a "nagy negyedikesek", akik majdnem minden szünetben jöttek értem, és vittek a büfébe, beszélgetni, islerezni meg mézeskrémesezni. Utólag azt is megtudtam, hogy az évfolyamtársaim közül páran sokáig nem hitték el, hogy a bátyám a bátyám (kábé ennyire hasonlítunk egymásra), és ezért azt gondolták, én máris a végzősök ... khm... mondjuk babája lettem... Naszóval ott volt Levi, meg ott voltam én fülig szerelemben, és rögtön az első gimibulin csókolóztam Szabival. Mert Levi nem volt ott. Ez a csók már igazi volt, amilyenre csak egy tizennyolc éves fiú képes. Én meg hajnalig itattam az egereket a kollégiumban (és szórakoztattam a szobatársaimat), hogy milyen egy céda vagyok, mert nem Szabiba vagyok szerelmes. És miután pár nap múlva töredelmesen bevallottam a bátyámnak, hogy egy másik osztálytársával csókolóztam, ő ennyit mondott: "Jól tetted!" Szabi azóta színész lett egy vidéki színházban, sok jó kritikát olvastam róla. Kicsit később, tizenhat évesen estem át az első olyan szerelmen, amiben majdnem tönkre is mentem. A fiú öt évvel és sok-sok lánnyal volt idősebb, mint én. Óvtak tőle, sikertelenül...

Egyik fiúról sem tudok semmit. Ja de, az iwiwen ismerőseim páran, a saját közösségi hálóm részei. Eltelt húsz-huszonkét év, történt ezalatt egy s más, sok szerelem jött és aztán ment is... Vagy jött, és aztán én megkértem, hogy menjen. Most meg nézem a kisfiamat minden nap, ahogy játszik a hápikacsákkal a fürdőkádban meg duplózik a nappaliban, és azon gondolkodom, tizenpár év múlva megcsókol valakit, de még sokkal előbb, talán még oviban megdobogtatja valaki a kis szívét, és gondolom, utána ő is összetöri pár lánykáét... És aztán azon gondolkodom, hogy mindenki volt egyszer ilyen kicsi és ártatlan. Még én is. Ha hiszitek, ha nem.

u.i. És még mindig hiszek abban, hogy "az a legszebb csók, mit el nem csókolunk".

Kedves versrészletek I.

Van egy csomó vers meg versrészlet a fejemben. Valamiért megragad egy-egy. Vagy illeszkedik a gondolkodásomba, vagy egy aktuális hangulatomhoz passzol, vagy csak szimplán tetszik, és bár én is tudnék ilyet :) Párat megosztok Veletek, de több részletben, hogy meg ne unjátok.

"hogy mondjam el milyen nagyon szeretlek én ha bakker

nem áll rendelkezésre több csak 160 karakter" (Varró Dániel: sms #6)

Zseni, komolyan! És érdemes most már a gyermekverseit is olvasni. Hajaj, de még mennyire érdemes. Ez a vers még a Szívdesszertben olvasható-kapható.

*****

"(...) és

- amint elfut a Szinva-patak -

ím újra látom, hogy fakad

a kerek fehér köveken,

fogaidon a tündér nevetés. (...)"  (József Attila: Óda, 1933.)

Ez a vers tele van csodákkal, tökéletes. Most egy kis szelete áll itt, ezt annyira szeretem, hogy gyakran mondom el Botinak, fogmosás közben, amikoris ő kacarászik. Szeretném, ha szokná a verseket (nemcsak a mondókákat). Az esti mese is József Attila Altatója, minden este :)

*****

"(...) Hisz szép ez az élet

Fogytig, ha kiméled

Azt ami maradt;

Csak az ősz fordultán,

Leveleid hulltán

Ne kivánj nyarat. (...)"  (Arany János: Mindvégig, 1877.)

Ez egy gyönyörű megfogalmazása az elmúlásnak, a változásnak. Ezért szeretem.

*****

"(...) S minthogy magunkat szerfelett

szeretjük, s ez nagyon jó,

szeretjük őt, aki szeret,

hisz izlésünk hasonló. (...)" (Paul Géraldy: Tűnődés, Kosztolányi Dezső fordítása)

Most mit mondjak? Az ember önző, de ezt az önzést aligha fogalmazták meg ennél találóbban.

*****

"A minap a parkban

megállt az eszem.

Egy lányba botlottam.

arcán kissé sok volt a szem.

(...)

Klassz, ha az embernek

ilyen barátja is akad,

csak hát bőrig ázol,

ha egyszer sírva fakad."  (Tim Burton: A sokszemű lány, 1997., Stern Gábor fordítása)

A végére egy kis könnyű. Tim Burton versei könnyedek, viccesek, ráadásul saját rajzai illusztrálják a kötetet. A Rímbörtön (von Tim Burton) alapmű, ha kedvelitek a popirodalmat!

Kellemesen csalódom az emberekben

Délután egy rövid posztban elintéztem a babakocsikérdést, de azért elmondanám, miért is lett ettől napsütéses a napom... Alapvetően jókedvű és optimista vagyok, az emberekkel szemben mégis tele fenntartásokkal, kétségekkel. És talán éppen ezért tűnik fel... mit feltűnik? Egyenesen bearanyozza a napomat, ha valakitől olyat kapok, amit nem vártam volna el. És most nem egy jó nagy sallerra gondolok. :)

Botit vártam, és a pocakom már nem volt éppen észrevehetetlen (konkréten az Árkádban az automata ajtó mindkét szárnya kinyílt előttem :), amikoris betértem néhány vitaminért a Bécsi úti gyógyszertárba. Helyes kis sor állt az icipici várórész közepén, mindenki forgatta a fejét jobbra meg balra, hogy vajon melyik pénztárnál kerül majd sorra... Beléptem, beálltam jókislányosan a sor végére, tudván, én aztán ráérek, hisz az utolsó hónapokban már a munkahelyemen sem hajtottam szanaszéjjel magam. Az emberek a sorban előttem pörögtek-forogtak, szemügyre vették a pocakomat (és talán a kezemben lévő receptek számát :), aztán szép lassan szétnyílt a sor, és elkezdtek engem előrefelé tessékelni: "A kismama menjen csak előre, ne tessék sorba állni, nyugodtan tessék legelölre állni." Mire én, hogy dehát, ha valaki, hát én aztán ráérek, higgyék el nekem. De csak nem nyugodott az 5-6 fős "tömeg", amíg "sorsomba beletörődve" oda nem léptem a pulthoz. Édesen akaratosak voltak. Akkor nem értettem, most utólag elfogadom, hogy ijesztően nagy hasam volt, lehet, attól féltek, bekerülnek a hírekbe, mint egy gyógyszertári szülés felszentelt segítői :)

Vagy szimplán csak kedvesek voltak? A Tescóban még meglepőbb helyzet alakult ki. Sorban álltam a pénztárnál, szerintem 7 hónapos terhes lehettem (a vizualizálásban segít a kép fentebb), amikoris éppen arra járt egy pénztáros. Azt hiszem, a kosarakat szedte össze, vagy csak rendezgetett valamit, és közben odaszólt nekem, hogy menjek oda az üres kasszához. Mondom, én ráérek, minden rendben. Mire ő, hogy ó ugyan, menjek csak, nem probléma, és kedvesen kinyitotta a kasszát csak azért, hogy én ott fizethessek. Hogy ne kelljen sorba állnom. Hogy ne fáradjak el az álldogálásban. Vagy hogy belőle se legyen önkéntes bábaasszony :)

Imádtam terhesnek lenni. Igaz ugyan, hogy életemben annyit nem betegeskedtem, mint azalatt a kilenc hónap alatt, és az elején veszélyeztett terhes voltam, emiatt hosszú heteket feküdtem végig, ja és persze meghíztam, és vashiányos lettem, és, és, és... De mégis... Imádtam, életem egyik legjobb szakasza volt! És azt külön élveztem az alatt a pár hónap alatt, hogy teljesen idegen emberek valami ösztönszerű örömet éreznek egy új kisember közelgő érkezését tudva, és segítenek nekem, mosolyognak rám (az utcán, a boltban, mindenhol!), kedvesek velem. Boldog voltam, hogy ennyire kellemesen csalódhattam bennük. Boldog vagyok, mert megtudtam, hogy az emberek nem reménytelenül közömbösek a másik iránt.

És ma... Ma hasonlót éreztem, amikor Botival és a kölcsön babakocsival, no meg a javíthatatlan törött vázzal a kezemben egyensúlyozva bóklásztam a Szent László utcában, keresve a babakocsiszervizt. Megtaláltam, és kedves embert találtam ott, aki segíteni akart. Lejárt garanciapapír ide vagy oda, no meg előzetes infók (melyek szerint egy komplett új babakocsit meg kell vennem) ide vagy oda, csak előkotort valahonnan a raktárból egy kiváló állapotú babakocsivázat, és odaadta nekem potom pénzért. Csak mert segíteni akart. Biztos megtetszettek neki Boti szempillái :) Pedig a térdén lévő édes kis anyajegyet még nem is látta :)

Lényeg, ami a lényeg, én adok még egy esélyt az embereknek. Igenis mosolyogva fogok járni-kelni, mert nekem így jó, és hiszem, hogy a velem szembejövők nagy részének is így a jobb.

2012 megvolt, nem tetszett, de most már alakul

Egy rövid bejegyzés, hogy lássátok, ma milyen napsütéses napom van: a nap süt, az új kávéfőző szuperál, az új nokedliszaggató valahol úton felém. Sőt a babakocsikérdés is megoldódott: átmenetileg kaptunk kölcsön egy praktikus kis Quinnyt, de ma sikerült kemény tízezer forintért kicseréltetnem a régi babakocsink eltört vázát, így most már visszaköltözhetünk abba. Juhúúúú! És ha nem mondtam volna még, a hasvírusokon túlvagyunk, a légúti vírusos, illetve bakteriális nyavalyáink meg éppen elköszönőben vannak. Lehet, hogy mégsem lesz olyan rettenet ez az év?! :) Szép napot Nektek!

u.i.: És végre legalább nem a csúnya meztelen nénit pillantjátok meg, ha feljöttök a blogra. Ezért is kellett ez a bejegyzés :)

Új rajzok

Ezúttal aktok, egyik sem szuper, de sokat lehetett tanulni belőlük az ember anatómiájáról. Btw. ebben a témában szívből ajánlom mindenkinek a Barcsay Jenő-féle Művészeti anatómia c. könyvet!

Kell egy blog

Az egész úgy kezdődött nálam, hogy írhatnékom volt már. Újságíró a végzettségem, és egyébként is másfél évtizedig szövegírásból éltem (plusz még a rádiós és napilapos nyári melók a suliévek alatt...) - még szép, hogy hiányzott. Aztán ahogy elkezdtem írni, kiderült, hogy szinte mindenkinek van már blogja. Akinek nincs, annak lesz, vagy volt már több is.

Na ez pont olyan volt, mint amikor Botit vártam: kiderült, hogy szinte mindenki más is babát vár, várt vagy fog várni. Úgy éreztem, hogy ahova lépek, ott kismama terem, de tényleg. Sokan mondták, ugyan dehogy, csak én fogékonyabb vagyok a kismamákra, jobban észreveszem őket. Hát kérem szépen, ez a fránya válság szerintem igenis űzi haza a nőket szülni. Minek dolgoznának ugyanannyit vagy még többet, kevesebbért, ha amúgy is benne vannak a korban, és megvan hozzá a partner is. A legjobb alkalom! Legalább annyira ösztönző a válság, mint régen a hétfői tévészünet.

Na de szóval. Azon gondolkodtam ma, miért csinál az ember blogot. Kinek csinálja. Hogyan csinálja. Mikor csinálja. A blog az egy olyan nyitott, de mégis zárt dolog. Ha ismered az íróját, akkor, ahogy olvasod és olvasod és olvasod a blogot, magad is rájössz, hogy talán nem is ismerted igazán... Ha nem ismered az íróját, akkor meg kicsit olyan érzés, mintha kukkolnál, belesnél az életébe, a gondolataiba. Az elmúlt időben én is rákaptam a blogolvasásra, tetszik :) És a blogírás... biztosan vannak erre általános okok, indokok, vakondok :). Például egy lelki hullámvölgyben a "nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek" Karinthy-gondolat ihletheti arra az ember fiát, hogy kiírja magából búját-baját. Nem direkt rímeltem, de így marad :) A verset meg tessék elolvasni itt, olyan szép: http://mek.oszk.hu/00700/00718/00718.htm#2.

Egy jó nagy változás az életben is okot szolgálhat a blogírásra. Boti születése előtt én is terveztem, hogy minden mozzanatát, fintorát és mosolyát, böfögését és anyagcseréjét rögzíteni fogom egy blogban. Aztán nem maradt rá energia. Végül tavaly márciusban kezdtem el írni a naplóját kézzel, egy naptárba, és kereken egyéves koráig minden este leírtam az aznapi fontosabb történéseket. Ez a napló persze neki szól, egyes szám második személyben íródott a java - és ember legyen a talpán, aki el tudja olvasni. Csak remélem, hogy amikor majd egyszer odaadom neki, még nem leszek annyira elhülyülve, hogy ne tudjam kisilabizálni a saját kézírásomat (ami egyébként rettenetes). Hát van, akinek több esze volt, és az elejétől fogva szabvány Times New Romannel vagy Verdanával vagy Ariellel írta meg a saját kis memoárjait... Tele van a net babablogokkal.

Lehet, hogy valaki csak azért ír, mert írhatnékja van. Mert grafomán és rettentően nyitott, és aztán ebbe kerülnek mindenféle gondolatok: a napi hírek kommentálásától elkezdve az érdekes képekig, esetleg bulifotók és vicces idézetek a haveri körből. Vagy valaki azért ír blogot, mert nagyon ért egy témához, sokat foglalkozik vele, és csinál rá egy szakmai blogot. Engem érdekelne, hogy aki ezt most olvassa, az vezetett-e már blogot, s ha igen, miért - és ha nem, akkor tervezi-e, s ha igen, miért. Címek is jöhetnek, hadd kukkoljak / jöjjek rá, kit mennyire nem ismertem :)

Cserébe, mert sosem kérek semmit sem ingyen, elmondom, hogy ez a blog miért született. Az egyik okot már olvashattátok, egyszerűen írhatnékom volt. Másrészt végre időm is van rá, éppen nincs költözés, és Boti prímán átadja magát az alvásnak, amikor alvóideje van. Harmadrészt itthonülő anyukaként komoly igények támadtak bennem, hogy elmondjam a gondolataimat néha valakinek vagy valakiknek, mint ahogy azt anno az ember hétfőtől péntekig a reggeli kávé mellett vagy kicsit ritkábban a céges bulikon a bárpultnál masszívan fogyasztva tette... Aztán meg bevallom, az jutott eszembe, hogy azt a pár témát, amit szívesen megvitatnék, talán nem a facebookon fellelhető összes 400 ismerősömmel vitatnám meg, inkább csak azokkal, akik legalább még egy kattintással közelebb vannak hozzám - mint Ti most éppen :) De egyébként azért is születhetett meg ez a blog, mert azért másfél évnyi masszív facebookozás legyőzött bennem bizonyos kinyilatkoztatással szembeni gátlásokat, és eljutottam oda, hogy szívesen osztom meg magamat másokkal, mondjuk itt.

Ti jöttök!

Mustáros szeretem - recept

Idén egy kicit belehúztam a gondolkodósabb témákba, ezért itt az ideje kicsit lazítani. Már csak azért is, hogy legyen időtök feldolgozni a tegnapi bejegyzést :) Ma tehát megosztok Veletek egy hírt: van egy komplett koncepcióm egy rajzsorozatra, és ennek nagyon örülök, mert ilyen már két éve nem volt... Szerdán megyek eszközt vásárolni hozzá a Nagymező utcai Művészellátóba, mert a kivitelezéhez szükségem lesz ilyenekre: http://www.muveszkellek.hu/webshop/akcios_termekek/akcio_tut_80_grafikai_marker_80_szinben vagy ehhez hasonlókra. Hopp, még egy hír: valami morzsa került az sssssssssssssssss billentyűm alá, így ha valahonnan hiányzik egy s, előre-utólag is bocsánat!

A másik, ami ma csak a Tiétek: a mai ebédem receptje. Boti mellett két lehetőségem van: vagy melegítek valamit gyorsan, mielőtt ő megkezdi a délutáni szundiját, és azt állva, pár perc alatt belapátolom, vagy pedig a szundija alatt főzök gyorsan magamnak valamit, hogy azért egy kis pakolásra vagy pihenésre is jusson idő. Ma az utóbbi melett döntöttem, és milyen jól tettem. Nektek adom tehát a ma született "Mustáros szeretem" receptjét. Íme:

Mustáros szeretem

Hozzávalók (2 adag esetén):
- 2 szelet csirkemellfilé
- 1 kisebb fej hagyma
- 1 kisebb cukkini
- 1/2 padlizsán
- 1 db krumpli
- olívaolaj
- mustár

Elkészítés (10 perc + 15 perc sütés): a hagymát félbevágod, és így felszeleteled, vékony olívaolajon üvegesre pirítod. Rádobod a felcsíkozott csirkemellet, megsózod, megborsozod, és nagy lángon megsütöd, kicsit! Még pirítás előtt rádobod a vékonyra kockázott cukkinit, padlizsánt és krumplit, meglocsolod egy kis mustárral, és együtt jó pirosra sütöd őket. Köretnek vegetában párolt rizst javasolnék, ha kérdeznétek :)

u.i.: A neve azért "szeretem", mert igazából beletettem minden olyan zöldséget, amit találtam itthon, és szeretek. Bármit tehettek a csirke mellé, ami kedvetekre való. Részemről pl. cékla vagy sóska sosem kerülhet a receptbe, mert nem szeretem!

Az otthon ülő anyuka rémálma

Hol is kezdjem? Kezdem egy sablonnal, egy közhellyel, onnan talán könnyebb kikanyarítanom, amit mondani szeretnék. Tessék: mennyit változik a világ! És mennyit változik benne az ember! Elmondom, miért aktuális most ez.

Egészen pontosan ötszázhuszonhat napja vagyok itthon. És ez alatt, vagyis összesen hetvenöt hét alatt rengeteget változtam. Az egészet hadd ne vegyem most górcső alá, az életben nem végeznénk a témával, és a blogger.com leghosszabb bejegyzése lenne. De ami ebből most érdekes: hogy mennyit változtak az emberi kapcsolataim. És hogy erre mennyire nem készített fel egyetlen kismamakönyv vagy szakújság, de még a védőnő és a már gyermek(ek)kel megáldott barátnők sem. Olvastam a baba fejlődéséről a pocakban, a barátnőimmel végigbeszéltünk vagy négy szülést olyan részletességgel, hogy utólag megesküdtem volna, én is ott voltam... De ez?!

Ötszázhuszonhat nap alatt elszigetelődtem a régi világomtól, belecsöppentem egy újba, ami teljesen más platformon zajlik, mint az előző. Neo, valami hiba van a mátrixban! Sosem gondoltam, hogy ennyi ember "kopik ki" úgymond a mindennapjaimból, munkatársak, haverok-barátok, akikkel tíz-tizenöt évig dolgoztam együtt, olyan barátok, akiknek nincs még családjuk, és ezért - talán joggal - úgy érzik, már más dimenziókban mozgunk. És így tovább és tovább és tovább. Sajnos, meglehetősen hosszú a lista. Persze azért a libikóka nem borult fel, a másik oldalon belecsöppentek a mindennapi életembe olyanok, akikkel hirtelen több a közös bennünk, mint valaha is volt. Nyilván elsősorban anyukák és apukák, akikkel a korábbi munkahelyi vagy baráti köri pletykák helyett (na jó, mellett :) most megbeszéljük, hol olcsóbb a pelenka, mikor kezdjem a bilire szoktatást (pedig nem várom, hogy az eldobható papírpelenka helyett bilit pucolhassak, khm), és melyik csanába (na, ki tudja, mi az? csak a gyerekesek... a többieknek: családi napközi) jár majd Boti. Oké, ez eddig nem váratlan, némileg változott a baráti-haveri kör, bekerültek új közös témák a köztudatba. Jó.

Na de a kapcsolattartás csatornái is megváltoztak ám. Mivel nem kezdem minden reggelemet a Café konyhájában, finom habos kávét készítve, elbeszélgetve a "de durva álmom volt", "hú de kemény napunk lesz", "tegnap megint mi volt a híradóban" típusú témákról, nem veszek részt magánéleti beszélgetésekbe torkolló ötleteléseken, és nem tudok csak úgy elhussanni itthonról egy ebédre vagy egy háromórás teázásra egyetlen barátnőmmel sem, sőt szórakozóhelyekre is csak ritkán jutok el, a kapcsolatartás alapjait áthelyeztem az elektronikus eszközökre, azontúl is az internetre. El sem tudjátok képzelni, mit okozott, amikor még az előző routerünk kávészünetet tartott, és ezzel önkényesen elvágott engem a külvilágtól. Háromméteres magasságba volt felszerelve a nyavalyás, és én túlléptem a százhatvanöt centimen meg mindennemű tériszonyomon, hogy két széket egymásra helyezve, csendesen (mert Boti aludt) felkússzak a fal mentén a vacak dobozhoz, és az előszobafalba kapaszkodva kihúzzam a dugót, majd tíz perc múlva visszadugjam... Valamiért csak akkor tért magához, ha hivatalosan is kapott tíz perc kávészünetet, a dög.

Mondhatjátok, hogy netfüggő lettem, lehet, és büszkén viselem. Főleg, mert nem Botitól, hanem a zombiszerű tévénézéstől vettem el az időt: a passzív, kieresztős, agymosós tévézés helyett az aktív, fotelban csücsülős netezést és az órákon át tartó facebookozást választottam. És ezt most már olyan nyíltan űzöm, hogy a bátyámék még egy Facebook-függőknek szóló könyvvel is megleptek karácsonyra. De őszintén nem tudom, hogy éltem volna túl ezt az ötszázhuszonhat (kimondani is sok!) napot a legnagyobb közösségi oldal nélkül. A most már négyszázra duzzadt ismerősi kör nélkül. A chatprogram, a posztolás és a képmegosztás, kommentelés nélkül. Ez mind segített abban, hogy kapcsolatot tartsak emberekkel, sőt felvegyem olyanokkal a kapcsolatot, akiket már évtizedekkel ezelőtt elsodort mellőlem az élet. De segített abban is, hogy nyitottabb legyek. Ötszázhuszonhét nappal ezelőtt magam sem gondoltam komolyan, hogy egyszer blogot írok a saját gondolataimról, az életemről... És tessék, hát mi a szöszt csinálok lassan egy hónapja?

És tudjátok mit? Egy pici fiú anyukájaként nyilván félek attól, hogy elrontok valamit a nevelésében, aggódom, hogy elég vitamindúsan táplálom-e, sőt van bennem egy csomó olyan mindennapi félsz, mint hogy kellően meleg-e az öltözete, vagy jó-e, hogy nem eszik zöld dolgokat, például brokkolit és borsót. De van bennem egy olyan para is, amit sosem gondoltam volna magamról. Rémálmaimban se jöjjön elő, hogy elromlik mindkét itthoni számítógép vagy hosszabb időre megszűnik az internetkapcsolat. Félek, hogy befordulnék. Sajnos láttam, látok ilyet is. Csak ezt ne. Rémálmaimban se...

Hatvan

Évekig, de lehet, hogy évtizedekig tartott, mire felfogtam, hogy az anyukám nem 36 éves. Valahányszor valaki rákérdezett: "És a te anyukád mennyi?", én gondolkodás nélkül rávágtam: "Hát harminchat!" Hozzáteszem, sokáig, nagyon sokáig nem is nézett ki többnek. És ha ma ránézek, ma sem látom hatvanévesnek, pedig tegnap betöltötte, és ma megünnepeltük ezt a szép kerek születésnapot.

Ilyenkor mindig elgondolkodom, ki lesz ott az én hatvanadik születésnapomon? Lesz-e egyáltalán ilyen? Boti már 26 éves lesz addigra! Túl az első (és a második, a harmadik...) szerelmen, valószínűleg egy egyetemen vagy főiskolán, gondolom, sok cukkinifőzeléken... Húúú, ha akarnám se tudnám előre megírni az életét! Bizony, róla beszélünk éppen:

Amikor én hatvanéves leszek, 2036-ot írunk majd. Addig lezajlik még vagy hat választás gyönyörű kis hazánkban (ha lezajlik, és ha választás lesz persze), a Föld forgása majdnem egy másodperccel lassabb lesz a mostaninál, kiosztanak legalább 150 Nobel-díjat és 750 Oscar-díjat, és a fővárosnál lefolyik majdnem kétbillió köbméter víz a Dunán. Bizony. Aznap századik évfordulóját ünnepli majd Anglia VI. György királlyá kikiáltásának (akiről ugye A király beszéde c. remekmű is szól), nyolcvanéves lesz Kim Cattrall és 422 éve lesz, hogy csejtei várban befalazott szobájában meghalt Báthori Erzsébet. Nagy nap lesz, az biztos, és én jól megünneplem majd :)

Rigolyásodom

Jól van, nem kell rögtön bólogatni. Elmondom, min gondolkodtam ma. Vannak apró, jelentéktelennek tűnő dolgok, amire ugrom, amire allergiás vagyok, amitől felmegy a pumpa, amit nagyon nehezen állok meg szó nélkül. Most még fiatal vagyok (de bizony, hogy igen!), és megállom, hogy ne javítgassam, igazítgassam folyton azokat a szeretett embereket, akiknek a közelében lehetek. De mivel öregszem, így rigolyásodom. És gondoltam, mindenféle későbbi hajtépést megelőzendő, összeszedek pár olyan dolgot, amit nem szeretek valakiben - hangsúlyozottan a teljesség igénye nélkül, és csak az apróságokra koncentrálva.

Ha van kedvetek, csatlakozzatok hozzám! Két dolog történhet: jókat röhögünk, és pár év múlva átharapjuk egymás gigáját, ha valaki a listán szereplő "bűnt" követi el, vagy jókat röhögünk (mert ez tuti), és pár év múlva még jobbakat röhögünk, mert már egyikünket sem érdekli ez a sok apró butaság. Nah, én kezdem, Ti meg folytassátok! Remélem, sikerül kommenteznetek, már két olvasónak is sikerült itt a blogon, szóval hajrá, ne adjátok fel, ez most fontos!

- Ma még csak megmosolygom, ha valaki összeráncolt homlokkal küzd az áfa szó leírásával. Születnek ilyenek: ÁFA, ÁFA-t, ÁFÁ-t, á.f.a. satöbbi. Nem is írom tovább, nehogy megjegyezzétek valamelyiket. Jelentem: áfa, áfát, áfával, áfás, még akkor is, ha 27% :)

- Nem bírom, ha valaki nyálazott ujjal nyúl újsághoz, könyvhöz, recepthez, bármihez, amit szerinte máshogy nem bír felcsippenteni. A nyál a szájba való. Vagy más szájába.

- Sosem eszem más kanalával vagy villájával. Senkiével sem. Komolyan. Nem is érdemes megpróbálni rávenni erre. Az evés intimebb dolog számomra, mint a csók. Ugyanezért: sosem pusziszkodom, ha közben eszem. Senkivel. Soha. Túlismételtem? :) Nem baj.

- Szinte mindig elkések, de utálok másra várni. Vagy bármire is várni. Ha belegondolok, hogy mit csinálok (= várakozom, telik az idő feleslegesen stb.), képes vagyok felhúzni magam.  De komolyan. Én sem értem ám.

- Mindig középen nyomom meg a fogkrémes tubust, és nehezen viselem, ha ezt szóváteszik. Ha ott nyomom meg, sokkal könnyebben jön a fogkrém, és kész.

- Skippelném az életemben a hangos beszédet. Ha valaki kiabál velem, leblokkolok. Lehet, hogy próbálok keményen visszaszólni, de befordulok, és ez nagyon bennem marad. Boti a kivétel: ha ő kiabál velem, csak nevetek, mert olyankor a bal szeme alatt megjelenik egy kis gödör, amit úgy szeretek benne!

- Feszült leszek, ha valaki tejfölt tesz a töltött káposztámra. Imádom a töltött káposztát, karácsonykor képes vagyok reggeli-ebéd-vacsorára azt enni, de szigorúan tejföl nélkül, mert az tompítja az ízeket. Ellenben szeretem a bundáskenyeret nesquick kakaóporba mártogatni, nagyon finom!

- Ez nem másokkal kapcsolatos, de nem árt tudni: ki nem állhatom a hideget és a forrót. Volt, hogy télen elindultam a munkahelyemre otthonról, tundraöltözetben, és a buszmegállóból visszafordultam, mert teljesen felidegesítettem magamat azon, hogy a csontomig hatolt a jéghideg szél. Kiírtam inkább magam szabira, úgy döntöttem, nem kell nekem ezt a hideget elviselnem. És soha semmit nem eszem forrón. A forró csokit sem.

Itt és most megállok, még mielőtt rájöttök, mégsem szerettek annyira, mint hittétek :) Ne aggódjatok, sok-sok dolog viszont nem tud zavarni, például bármikor szívesen megfogom a barátaim használt zsebkendőjét, ha tele van a kezük, és nem csapok palávert, ha valaki végigsétál az otthonomon, és szétszórja az elmúlt egy heti használt zokniját és fehérneműjét (gyorsan összeszedem, nem probléma :). Nem zavar, ha szembehülyéznek, és az sem, ha valaki kinyitva tesz le - borítóval felfelé - egy könyvet.

Ti jöttök! Kinek mi a vesszőparipája, a szálka a szemében, az életének az icipici megrontója?

Blogfigyelés és kommentkedés

Sajnos most már többen is jeleztétek, hogy nem tudtok feliratkozni a mankanaplóra. Úgy tűnik, ez a nyavalyás blogmotor minimum egy gmail.com e-mail címet követel ehhez :((( De ami még rosszabb, a kommentezéshez is. Szóval, akiknek nem sikerült kommentkedni: kattintsatok rá a "0 bejegyzés" linkre. Akkor megjelenik a kitölthető ablak. Ha beírtátok, amit szerettetek volna, akkor a legördülő menüből válasszátok ki, hogy "Bejegyzés írása mint:" és itt a legfelsőt, a Google-t (ha be van kapcsolva ugyanazon a gépen a gmail.com postafiókotok, akkor magától is megjelenik). Ezután csak katt a "Közzététek" gombra, és kész is. De tudom, nem ideális ez így, ezért lelkesen keresek másik blogmotort.
Ezúton kérlek Titeket, ha tudtok olyan blogot, ami jól működik és csecse, küldjétek át a linkjét. Megnézem, mert kész vagyok átköltözni egy új, felhasználóbarátabb helyre! Köszi :)

Új rajz

Egy akvarell, 2009-ből. Csak, mert azért nem oly borús a hangulatom :)

2012 megvolt, és nem tetszik

Tudom, elkezdhetném én is, hogy affene az új alkotmányt, még ha beborítja is az Index nyitót, ja meg a kormányt, amelyik nem veszi észre, hogy az ellene tüntető tömeg épp annyira a nép akarata, mint amennyire nemrég a mellette tüntető tömeg volt. Meg hogy accsudába az áfaemeléssel, a benzin ára meg hol van már, és különben is, miért van sötét már háromnegyed négykor ilyen villanyszámlák mellett -- hova kell ezügyben mémet levelet írni? És jaj, miért nem vártunk még a lakás vételárának forintra váltásával, már vagy hat-hét milliós a "mínuszunk", hülye euró. Ja meg folytathatnám azzal, hogy akkor most kit kell megcsinálni ahhoz, hogy nyugdíjat kapjunk, bár nem vagyok biztos benne, hogy ez a kérdés valaha is érinteni fog, és addig is melyik tévét nézhetem, ami tutira nincs úgy szétretusálva, mint a Playboy címlapja. És moroghatnék, hogy most már nem azért nem veszem a külföldi lapokat, mert eszméletlen drágák, hanem mert ha beleolvasok, és magamévá teszem a külföldi okosságos méltóságosságok véleményét rólunk, a végén még én is éhségsztrájkba kezdek valahol a nullás kilométerkőnél, hogy mindenkinek egyformán szóljon.

Tessék, végül csak elkezdtem én is... Ontom magamból a negatív energiákat - Csodabogár a Kelly hőseiből most messzire elkerülne. Már majdnem politizálok, pedig én aztán soha. Egyszerű kisember vagyok, megvannak a magam kis mikrokörnyezetének incifinci, de feltétlenül orvosolandó problémái is. Ezt akartam eredetileg szóvátenni - vagy betűvé. Hogy kiírjam magamból, kikiabáljam a hálózatba, hátha így leszáll rólam a 2012-es átok Mert január 3-a van, és már komoly veszteséglistát vezetek: kipurcant a használtan vett luxuskávéfőző, eltört a méregdrága antigaranciális babakocsi, és tönkrement a nagymamától örökölt majomszeretettel szeretett nokedliszaggató. Ezeken kesergek ma. Részemről itt be is fejezhetjük az évet. Jelentem, belekóstoltam, megrágtam, és nem tetszik. Egyáltalán nem tetszik. Hát mi jöhet még? Ja, igen, az éhségsztrájk.

R.I.P. Mr. KitchenAid!

Emlékeztek? Karácsony után írtam, hogy ez nem a kávéfőzők ünnepe volt. Kipurcant apumék új Saecója meg a mi (minden szempontból) drága Mr. KitchenAidünk is, amit pedig már Boti is olyan ügyesen kezelt, igazi kis baristaként :) Naszóval a helyzet fokozódott: menetközben a bátyámék vaníliasárga kávédarálós csodája is megadta magát, a miénkről meg ma kiderült, hogy többe kerül megjavítani, mint egy újat venni. Szóval ezt az egészet most csak azért írom, hogy lezárjam a sztorit: örök búcsút vettünk Mr. KitchenAidtől, aki mostantól önkéntes donor a szervizben, és ma üdvözöltük az új machinát. Jelentem, az új seprű egyelőre jól seper!

Új rajzok

Emberkoponya, macskakoponya, mindkettő ceruzával, mindkettő 2-3 évvel ezelőttről :) Katt a képre.

Másolandó újévi szokás: filmmaraton!

Ahogy karácsonykor a receptekkel, újévkor megint szeretnélek meglepni Benneteket valamivel: Nektek ajándékozom egyik régi kedves újévi szokásomat! Sajnos ma már ezt nem tartom, mert egy pici baba mellett nemigen lehet, de szívesen továbbadom bárkinek.

Na szóval, a szokás maga a következő: a szilveszteri buli vagy antibuli fáradalmait kipihenve felkelünk, és betesszük a DVD-lejátszóba az egyik kedves mozisorozatunkat. Mondjuk az Alien I-IV-et. Lehuppanunk, kóla és chips a kéznél, és csak akkor állunk fel, ha lemezt kell cserélni, vagy ha ki kell menni. Esetleg, ha megjött a pizzafutár. Miért jó ez? Mert az ember ritkán szakít ki a hétköznapokból mondjuk 8-9 órát egy kiadós filmmaratonra, és az újév meg a maga bágyadtságával és lankadtságával erre kiváló alkalom.

kép forrása: videodrome.freeblog.hu

Az elmúlt években így megvolt az Alien-maraton. Ez nagyon jó volt, az elsőnél még szanaszéjjel izgultam magam, néha még a fülemet is bedugtam és becsuktam a szemeimet, a másodiknál már bátor voltam, a harmadik és negyedik résznél pedig már gyakorlott szemmel elemeztem a látottakat, az alien fejlődését, Ripley visszafejlődését... Mindez elseje délutántól másodika hajnalig tartott. Aztán megvolt a Keresztapa I-III., az Omen I-III., az Indiana Jones I-IV, A gyűrűk ura I-III (ez utóbbi végig a kibővített rendezői változattal együtt kábé 10 óra :) és a Vissza a jövőbe I-III. És persze, ha egyszer sikerül visszaszedni magamra ezt a kellemteljes szokást, akkor vár még a sorára a Star Wars I-VI. és a Torrente I-IV vagy a Taxi I-IV. Addig is Nektek hajrá!!!

Utálom a szilvesztert

Jelenleg ülök a nappaliban, a sarokban, egy kényelmes fotelben, és kénytelen vagyok hagyni, hogy három irányból dördülnek tüzijátékok meg mittudoménmik a fülembe. Idestova három órája. Kertváros... Nem mintha tavaly a belvárosban más lett volna.

Nem szeretem a szilvesztert, és ennek több oka is van. Egyszerűen túlértékelik. Rengeteget várnak tőle: az év buliját, a legdrágább pezsgőt, a legfinomabb menüt, a legszexibb ruhát és a (ha egész évben nem jött volna össze, akkor végre) egy új párkapcsolat kezdetét. Ugyan már. Utána persze sokan csalódottak, az év legrosszabb bulijának, legpocsékabb italának, legehetetlenebb kajájának nevezik a szilveszterit. Az Indexen biztosan megjelenik majd egy összeállítás a szilveszteri bulikba legrosszabbul öltözött celebekről, és sokan az orrukat lógatva kezdik meg az új esztendőt, csak mert az áhított alfahím vagy cicalány rájuk sem hederített egész éjszaka. Most éjszaka sem...

Persze most kifejezetten utálom a tüzijátékok és egyébként betiltott petárdák miatt is. Ha tejre és kenyérre nem is jut, ezekre mindig lesz pénz. Épp néztem, a hátsó szomszéd nem épp jómódú, fűteni is fával fűt - gondolom legalábbis, mert kábé két hétig Boti alvásidejében fűrészelte a fát... De most vagy tíz perce lövi fel a színes-zajos csinnadrattákat az égbe. Huh, már 13 perce. Zöldek és pirosak, roppant ízlésesek.

Aztán itt vannak az újévi fogadalmak. Ezekkel komolyan hadilábon állok. Nem értem, miért kellene megfogadnom bármit is. Ha betartom, akkor fogadalom nélkül is nyilván betartom. Ha meg nem, legalább nem fogom rosszul érezni magamat, mert nem szegek meg semmit :) Superlogisch. Na jó. Megfogadom, hogy nem fogadok meg semmit. Legalábbis egy egész évre előre biztosan nem.

Írhatnék ide egy évösszegzést, de biztosan kimaradna egy csomó jó és fontos dolog. Egyrészt, mert nem minden tartozik Rátok :), másrészt meg mert rettentően feledékeny vagyok. Egész évben kellene jegyzetelnem ehhez, hogy megfelelő visszatekintés legyen.

Egy biztos: van egy kis pöttöm ember, aki ebben az évben megünnepelte az első születésnapját, megtanult járni, és kimondta, hogy anya (kiejtés szerint: 'a-nnnnnnnnya', vagy egyszerűbben csak: 'nnnnnnnnnya'). Számomra ez a három történés kiemelt jelentőséggel bírt az évben, rá emelem tehát most a poharamat. Boti egészségére! És közben drukkolok a T. szomszédoknak, hogy a már-már ciki utó-tüzijátékaikkal nehogy felébresszék, mert akkor jön a rossz szomszédság, török átok. B.ú.é.k. mindenkinek! :)