Az otthon ülő anyuka rémálma

Hol is kezdjem? Kezdem egy sablonnal, egy közhellyel, onnan talán könnyebb kikanyarítanom, amit mondani szeretnék. Tessék: mennyit változik a világ! És mennyit változik benne az ember! Elmondom, miért aktuális most ez.

Egészen pontosan ötszázhuszonhat napja vagyok itthon. És ez alatt, vagyis összesen hetvenöt hét alatt rengeteget változtam. Az egészet hadd ne vegyem most górcső alá, az életben nem végeznénk a témával, és a blogger.com leghosszabb bejegyzése lenne. De ami ebből most érdekes: hogy mennyit változtak az emberi kapcsolataim. És hogy erre mennyire nem készített fel egyetlen kismamakönyv vagy szakújság, de még a védőnő és a már gyermek(ek)kel megáldott barátnők sem. Olvastam a baba fejlődéséről a pocakban, a barátnőimmel végigbeszéltünk vagy négy szülést olyan részletességgel, hogy utólag megesküdtem volna, én is ott voltam... De ez?!

Ötszázhuszonhat nap alatt elszigetelődtem a régi világomtól, belecsöppentem egy újba, ami teljesen más platformon zajlik, mint az előző. Neo, valami hiba van a mátrixban! Sosem gondoltam, hogy ennyi ember "kopik ki" úgymond a mindennapjaimból, munkatársak, haverok-barátok, akikkel tíz-tizenöt évig dolgoztam együtt, olyan barátok, akiknek nincs még családjuk, és ezért - talán joggal - úgy érzik, már más dimenziókban mozgunk. És így tovább és tovább és tovább. Sajnos, meglehetősen hosszú a lista. Persze azért a libikóka nem borult fel, a másik oldalon belecsöppentek a mindennapi életembe olyanok, akikkel hirtelen több a közös bennünk, mint valaha is volt. Nyilván elsősorban anyukák és apukák, akikkel a korábbi munkahelyi vagy baráti köri pletykák helyett (na jó, mellett :) most megbeszéljük, hol olcsóbb a pelenka, mikor kezdjem a bilire szoktatást (pedig nem várom, hogy az eldobható papírpelenka helyett bilit pucolhassak, khm), és melyik csanába (na, ki tudja, mi az? csak a gyerekesek... a többieknek: családi napközi) jár majd Boti. Oké, ez eddig nem váratlan, némileg változott a baráti-haveri kör, bekerültek új közös témák a köztudatba. Jó.

Na de a kapcsolattartás csatornái is megváltoztak ám. Mivel nem kezdem minden reggelemet a Café konyhájában, finom habos kávét készítve, elbeszélgetve a "de durva álmom volt", "hú de kemény napunk lesz", "tegnap megint mi volt a híradóban" típusú témákról, nem veszek részt magánéleti beszélgetésekbe torkolló ötleteléseken, és nem tudok csak úgy elhussanni itthonról egy ebédre vagy egy háromórás teázásra egyetlen barátnőmmel sem, sőt szórakozóhelyekre is csak ritkán jutok el, a kapcsolatartás alapjait áthelyeztem az elektronikus eszközökre, azontúl is az internetre. El sem tudjátok képzelni, mit okozott, amikor még az előző routerünk kávészünetet tartott, és ezzel önkényesen elvágott engem a külvilágtól. Háromméteres magasságba volt felszerelve a nyavalyás, és én túlléptem a százhatvanöt centimen meg mindennemű tériszonyomon, hogy két széket egymásra helyezve, csendesen (mert Boti aludt) felkússzak a fal mentén a vacak dobozhoz, és az előszobafalba kapaszkodva kihúzzam a dugót, majd tíz perc múlva visszadugjam... Valamiért csak akkor tért magához, ha hivatalosan is kapott tíz perc kávészünetet, a dög.

Mondhatjátok, hogy netfüggő lettem, lehet, és büszkén viselem. Főleg, mert nem Botitól, hanem a zombiszerű tévénézéstől vettem el az időt: a passzív, kieresztős, agymosós tévézés helyett az aktív, fotelban csücsülős netezést és az órákon át tartó facebookozást választottam. És ezt most már olyan nyíltan űzöm, hogy a bátyámék még egy Facebook-függőknek szóló könyvvel is megleptek karácsonyra. De őszintén nem tudom, hogy éltem volna túl ezt az ötszázhuszonhat (kimondani is sok!) napot a legnagyobb közösségi oldal nélkül. A most már négyszázra duzzadt ismerősi kör nélkül. A chatprogram, a posztolás és a képmegosztás, kommentelés nélkül. Ez mind segített abban, hogy kapcsolatot tartsak emberekkel, sőt felvegyem olyanokkal a kapcsolatot, akiket már évtizedekkel ezelőtt elsodort mellőlem az élet. De segített abban is, hogy nyitottabb legyek. Ötszázhuszonhét nappal ezelőtt magam sem gondoltam komolyan, hogy egyszer blogot írok a saját gondolataimról, az életemről... És tessék, hát mi a szöszt csinálok lassan egy hónapja?

És tudjátok mit? Egy pici fiú anyukájaként nyilván félek attól, hogy elrontok valamit a nevelésében, aggódom, hogy elég vitamindúsan táplálom-e, sőt van bennem egy csomó olyan mindennapi félsz, mint hogy kellően meleg-e az öltözete, vagy jó-e, hogy nem eszik zöld dolgokat, például brokkolit és borsót. De van bennem egy olyan para is, amit sosem gondoltam volna magamról. Rémálmaimban se jöjjön elő, hogy elromlik mindkét itthoni számítógép vagy hosszabb időre megszűnik az internetkapcsolat. Félek, hogy befordulnék. Sajnos láttam, látok ilyet is. Csak ezt ne. Rémálmaimban se...