A sztori: megyek az Ikeába. Örs vezér tér. A Bánki Donát utcából hajtok át a Füredi utcába. Aki járt már arra, tudja, hogy a lámpa után a legbelső sávban landolunk, innen kell a legkülsőbe sorolni úgy, hogy közben oda ész nélkül érkeznek jobbról, a Nagy Lajos király útjáról az egyedek. Na de kisorolok ügyesen két sávon át, már-már célnál vagyok, a buszt nem engedem ki a buszállomásról, mert nem tud még elindulni, túl sokan jövünk arra egyszerre. És egyszercsak fék, mert az Ikea parkolóba behajtásnál egy kisfurgon megtorpan előttem. Először irányjelzőzik jobbra, de aztán csak a féket nyomja. Én meg rögvest dudálok, drága az idő, kérem szépen, haladni kellene. De kiderül, csak a táblát nézi, hány méteres magasságig gurulhat be a mélygarázsba anélkül, hogy lebontaná a plafonbólyákat... Jó, nyilván nem okozott neki életre szóló sebeket egy icipici Merci icipici dudája, de azért magamba néztem, mert: istenigazából utálom a dudálókat!
Végiggondoltam ma este, mit utálok a közlekedésben. Összeszedtem Nektek a top5-öt, bővítsétek kedvetekre. Én pedig mostantól, ha ilyesmit követek el, megkövetem az "áldozatomat".
1) A rend kedvéért kezdem a dudálókkal. Nem az a baj velük, hogy használják a kürtöt, vagy hogy hangjelzéseket adnak ki, amikor rájönnek, hogy az üvöltözésük az autó belsejéből vajmi kevéssé jut át a szélvédő vékonka üvegén... Nem. A dudáló definíciója: olyan, aki minden közlekedési problémát vagy annak vélt álproblémát dudaszóval kísérel megoldani. Leadja a saját feszültségét a kürt bajuszkapcsolóján, ahonnan aztán hangsebességgel terjed tovább a körülötte lévő sofőrökre és utasokra. Aztán egy feszült hülyéből lesz egy szép nagy közlekedési feszültséggócpont. (Ja, meg sok felébredt kisbaba a környéken.) Na. Ahol "régen" (két hónapja) laktunk, az Izabella utcában, munkaidő végén, nagyjából 4 és 7 óra között folyamatos volt a dudaszó. Mert állt a sor. És affene, hogy a hanghullámok sem lökték előbbre.
2) Kerülöm, ha lehet, a hétvégi autósokat. Megbolondulok, amikor emberek becsüccsennek hétvégén a négykerekű garázslakóba, és nekiiramodnak a legközelebbi hipermarketnek. Az iramodás természetesen képletes... Ilyenkor szokott felmerülni a regionális (= csak a belső sávra érvényes) jogosítvány gondolata, hiszen a hétvégi autós szigorúan a szembejövő forgalomhoz legközelebb eső sávban autózik, 70-es felső sebességhatárnál legfeljebb 48-cal. És előbb fékez, semmint kitenné az irányjelzőt. Amikor eléri a hipermarket parkolóját, a következő taktikát alkalmazza: átvágás két sávon a külső sávig, fékezgetve, kormányrángatással, aztán a külső sávban padlófék, utána (!) irányjelző jobbra, kövér gáz lassú kuplungfelengedéssel, motor felbőg, delikvens begurul a parkolóba, majd minden fél autóhelynél, ami közelebb esik a hiper bejáratához, mint a pénztárak, hirtelen befékez, vizsgálja, befér-e. Ezután parkolás minimum 5 lépésben...
3) Idegbeteg sofőrök. A főváros hemzseg az ilyenektől. Ülnek a kocsijukban, csapkodják a kormányt, mutogatnak, kidagadó nyaki erekkel kiabálnak félig kihajolva az oldalablakon. Rosszabb esetben még oda is hajtanak az ember mellé, ha úgy érzik, az ő parkolóhelyüket foglalta el, és elmondják a magukét. Persze nem szállnak ki az autóból, csak kihányják a szavakat az ablakon, aztán kövér gázzal sértődötten elszáguldanak. Én meg ott állok mosolyogva: nekem mindegy, nekem van helyem. De legbelül reménykedem, hogy másnap nem végigkarcolva találom a helyén a verdát...
4) Értetlenül állok azok előtt a sofőrök előtt, akik szerint a zebra csak egy állat lehet az állatkertben. Gyalogosként, főleg ha Boti is velem van, pokolravalónak érzem az összes olyan sofőrt, aki csak úgy áthussan a gyalogátkelő helyeken. Tök mindegy, hogy autót, trolit, motort vagy biciklit vezet. Utóbbiak egyetlen mentsége, hogy egy számomra teljesen érthetetlen oknál fogva nekik nem kötelező ismerni a KRESZ-t, legalábbis senki nem kéri számon rajtuk. Pedig ők vannak a legnagyobb veszélyben. Meg én: engem hatéves koromban épp egy biciklis ütött el, áthajtott a medencémen. Nem volt finom.
kép forrása: http://www.allatok.abbcenter.com/?m=H%E1tt%E9rk%E9pek&al=Zebra
5) A fenékbe mászók. Vannak a fülbemászók, azokat sem szeretem, de azok nem bontották le már kétszer az autóm hátsó részét... Szóval a fenékbe mászókkal nem csak az a baj, hogy annyira nem akarnak lemaradni az életről, hogy egy kétméteres szalámirudat sem lehetne a kocsim hátsó lökhárítója meg az ő hűtőrácsuk közé szorítani. (Tényleg, van kétméteres szalámi? Kéne csinálni, piaci rés!) Hanem az, hogy közben elbambulnak. A Margit-hídon a víz látványa nyűgözte le egyszer a mögöttem jövőt, és ez neki nagyon sokba fájt.
Na itt tartok a top5 listámmal. És mert páran megjegyezték, hogy ha nem ismernének, a posztjaim alapján akár nagyon negatívnak is gondolhatnának, elmondom, hogy... Azt viszont imádtam, amikor a kis 121-es tojásmazdában ülve másik 121-esek sofőrjei mosolyogva integettek nekem. Szeretem, amikor a buszvezetők kiintegetnek az ablakon, csak, mert kiengedem őket a megállóból. Feldobja a napomat, amikor gyalogosok megköszönik, hogy 3 méterre a zebrától átengedem őket az úttesten, bár nem értem, miért nem lépnek a zebrára (hacsak nem éppen Melvin Udall szerepére gyakorolnak a Lesz ez még így se!-ből). Bírom azokat, akik képesek egy piros lámpánál is megpróbálni flörtölni, és akik jelzik, ha valahol sebességet mérnek. Részemről.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése