Kamasz lányok ülnek a számítógép webkamerája előtt, és saját kis műsorokat lőnek ki a világba, miközben a valódi énjüket könnyen értelmezhető sztereoptípiák mögé rejtik, és bocsánatot is SMS-ben kérnek. Az egész képből csak az lóg ki, amikor a fiú elviszi a lányt egy homárvacsorára - na ez vagy csak Amerika, vagy itt az íróknak kicsit elfogyott a kamaszvér az ereikből. Naszóval akkor hogy van ez? Mi van a mai kamaszlányokkal és kamaszfiúkkal?
kép forrása:
Írtam már Nektek a kollégiumról. Ott, ha egy fiú akart valamit egy lánytól, akkor a legrövidebb út egy közös ismerősön át vezetett - esetleg a papírnyulak megvárták a következő koleszbulit, és ott próbálkoztak be egy Éjjel érkezemmel. (Van még ma olyan ige, hogy lassúzni? A korosztályomon kívül érti valaki, az micsoda?) Persze volt zenész fiú is, aki a saját együttesének a saját szerelmes nótáját játszatta le a DJ-vel, és így rögtön némi előnnyel indított - pl. nálam. Fősulin az internet még csak csíra volt, legalábbis itthon, az első házidolgozatokat is kézzel vagy szövegszerkesztő gépen írtuk. Mobilja meg csak anyunak volt a családban, neki is a vállalkozása miatt, és akkora volt, hogy alig fért el tőle az anyósülésen a táskája (ezt később egy félliteres kóla nagyságú, Benefon márkájú csodára cserélhette). Szóval a kapcsolatteremtés helyszíne fősulin még mindig leginkább a buli volt: a keddi Pinceklub, a szerdai Káosz és a csütörtöki Bahnhof. Az eszközök pedig? Szemezés, közös ismerősök felkutatása, körben táncolás és lekérés, lassúzás... Nem az SMS, a chat, az e-mail meg a közösségi háló. Nem a social media, ami elektronizálja a social networkünket.
Nemsokkal fősuli után olvastam egy cégről, aki egyedi mintázatú ruhákat kezdett el gyártani. A ruhákon egy-egy egyedi kód volt. Aki vett mondjuk egy pólót, az kapott hozzá rögtön egy e-mail címet is, ami a pólón is szerepelt. Olyan volt, mint egy egyszerűsített fészbúkprofil, amit hordozol magadon. És ha valaki kapcsolatot teremtene Veled, csak le kell olvasnia az e-mail címedet a pólódról, miközben Te sorban állsz a McDonald's-ban az akciós sült krumpliért. Őszintén? Évekig gondolkodtam, tetszik-e ez nekem, vagy sem. Aztán autós tapasztalataimra hagyatkozva tervezni kezdtem egy vállakozást, ami ezt az ötletet autómatricákra ültette volna át. Hiszen annyian flörtölnek piros lámpánál, dugóban, miért ne írhatnék később a szomszédos négykerekűben ülő, helyes idegennek, legalább csak annyit, hogy: "Sziaaaaaaaaa, én vagyok az ezüst hondás a Dózsa György út sarkáról!?"
kép forrása:
Még egy kicsit később már szinte az összes kapcsolatom e-mailezéssel, SMS-ezéssel indult, de legalábbis így mélyült el a nulladik szinten. És most is azt hallom úton-útfélen a nálam 15-20 évvel fiatalabbaktól, hogy várják, "rájuk ír-e" a kiszemelt (a "rám írsz" és "rád írok" is új kifejezések) a Facebookon. Az SMS menetközben már a nagyon privát szférává alakult, ha oda jön egy üzenet, az már több, mint ismeretség, az már minimum haversági szint. Személyesen beszélni a suliban vagy egy buliban, az meg már valami sokkal közelebbit feltételez. (Csak jelzem, még pár generációval korábban az emberi kapcsolatoknak sem volt ennyi szintje. Voltak a barátok meg az ismerősök. Ja meg a szerelmek. De a fiúknak nem voltak csajaik, nagy szerelmeik és olyanok, akik csak bejönnek vagy már meg is voltak. Na jó, lehet, hogy voltak ilyenek, de nem volt rájuk ennyi szó.)
Szóval akkor most mi van? Gyávábbak a fiúk-lányok? Elszigeteltebbek? Szemérmesebbek? Bizonytalanabbak? Óvatosabbak? És egyáltalán. nyitottabbak vagy zárkózottabbak, mint mi voltunk? Végülis az eddigi agyalásaim során addig jutottam el, hogy több élő emberi kapcsolatuk van, mint nekünk egyszerre valaha is volt (most megnéztem, a tizenöt éves keresztlányomnak 1015 ismerőse van a Facebookon). Hogy ezek mennyire mélyek, azt nehéz megítélni, de nyilván van benne jócskán szoros barátság, klasszikus barátnői kapcsolat satöbbi. Az már egy más kérdés, ha ezek az elektronikus csatornák a kapcsolatfelvételt és -tartást is segítik - sőt helyenként erősítik. Gyávaság ez? Vagy csak egy könnyebb út?
Nyilván könnyebb (ha nem is könnyű) valakitől chaten vagy közösségi oldalon megkérdezni, hogy van, és kipuhatolni, érdeklődik-e irántunk, mint személyesen. Így nem látszik, ha elpirulunk, és az sem, ha közben kopott macinaciban, lyukas zoknis lábunkat a klaviatúra mellett pihentetve írunk "szexi hangon". Nem mellesleg így sokkal könnyebb felderíteni a közös ismerősök körét, akiktől infót szerezhetünk a másikról, esetleg bemutattathatjuk magunkat, megismerhetjük a kiszemelt érdeklődési körét, mozgását a Wall segítségével. Sokszor eszembe jut, ha ez már régen is lett volna, vajon hogy alakul máshogy az életünk?
Baj van a nemekkel? Igen, bizonyos szemszögből, ha messziről tekintünk rá, talán. Az aktuális 30-40 évesek mindig minden korban aggódva figyelik a fiatalabb generációk mozgását. Próbálják megítélni, mennyivel férfibb férfiak és nőbb nők ők, mint mi voltunk. Hát őszintén, a keresztlányom ballagásán ácsorogva nem tízennégy éves, válltöméses selyemblúzos lánykákat láttunk, hanem magassarkú cipőben profin szaladgáló, felnőtt nőket, komoly sminkkel. Próbáljuk megítélni azt is, hogy valóban a megfelelő társat találják-e meg az újabb és újabb csatornák segítségével (nálunk még csak telefon és diszkó, ma meg már mobil, e-mail, chat, közösségi oldalak). Több a féltenivalónk, mint a mi szüleinknek volt? Szerintem nem. De az, hogy aggódunk, az tök normális. Mert a mi elavult, pókhálós normáinkhoz az, ami ma zajlik fiúk és lányok között, az helyenként túl sok, néha meg túl kevés... Baj van a nemekkel? Ideje leporolni ezeket a normákat. És bár ilyen egyszerű lenne!
U.i.: Nem kapcsoltam ki a tévét. Az HBO Comedy-n megy a Vámpíros film, az Alkonyat paródiája. Hmmm. "Jéghideg a bőrük, emberhúst esznek és mind koporsóban alszanak. Biztos kanadaiak." Ezt csak kedvcsinálónak. Zseni! :)
Hát most is érdekes témát választottál, mint mindig. Jómagam az őskori kapcsolatoknak vagyok a híve, a lassúzás, elpirulás, aztán a csajokkal kibeszélni minden apró részletet. De jó is volt. Viszont sok lehetőséget ad a világháló is. Ha nem lenne párom valószínű igénybe venném a társkereső oldalakat. Mint mindig itt is meg kellene találni az egészséges középutat, de erre nem sok esély van. Szoktam mondani, hogy a technika rabjaivá váltunk.....
VálaszTörlésBizony, már mi is. Írtam is ugye egy korábbi bejegyzésben (http://mankanaplo.blogspot.com/2012/01/az-otthon-ulo-anyuka-remalma.html), hogy azért a jelen élethelyzetemből fakadóan a kapcsolattartás alapjait magam is az elektronikus eszközökre helyeztem. Nem mintha a személyes kapcsolatok nem lennének fontosak, sőt, fontosabbak, mint valaha! De így kényelmesebb, gyorsabb, hatékonyabb és főleg sűrűbb :) És a csatornák szempontjából tök mindegy, hogy párkapcsolatról vagy barátságokról beszélünk. Ami engem elgondolkodtat, és a fenti dolgok leírására késztet(ett), az az, hogy az új generáció szinte a virtuális világban éli az életét, elsődlegesen ott keresi a párját is, és már a csábítás-megszerzés technikái is elektronikusak lettek. Erről is tervezek egy gondolatindítót írni majd: popóriszálás és push-up melltartó mellett/helyett "hangulatorientációs jelek" és böködés a facebookon... Hmmm :)
Törlés