Kellemesen csalódom az emberekben

Délután egy rövid posztban elintéztem a babakocsikérdést, de azért elmondanám, miért is lett ettől napsütéses a napom... Alapvetően jókedvű és optimista vagyok, az emberekkel szemben mégis tele fenntartásokkal, kétségekkel. És talán éppen ezért tűnik fel... mit feltűnik? Egyenesen bearanyozza a napomat, ha valakitől olyat kapok, amit nem vártam volna el. És most nem egy jó nagy sallerra gondolok. :)

Botit vártam, és a pocakom már nem volt éppen észrevehetetlen (konkréten az Árkádban az automata ajtó mindkét szárnya kinyílt előttem :), amikoris betértem néhány vitaminért a Bécsi úti gyógyszertárba. Helyes kis sor állt az icipici várórész közepén, mindenki forgatta a fejét jobbra meg balra, hogy vajon melyik pénztárnál kerül majd sorra... Beléptem, beálltam jókislányosan a sor végére, tudván, én aztán ráérek, hisz az utolsó hónapokban már a munkahelyemen sem hajtottam szanaszéjjel magam. Az emberek a sorban előttem pörögtek-forogtak, szemügyre vették a pocakomat (és talán a kezemben lévő receptek számát :), aztán szép lassan szétnyílt a sor, és elkezdtek engem előrefelé tessékelni: "A kismama menjen csak előre, ne tessék sorba állni, nyugodtan tessék legelölre állni." Mire én, hogy dehát, ha valaki, hát én aztán ráérek, higgyék el nekem. De csak nem nyugodott az 5-6 fős "tömeg", amíg "sorsomba beletörődve" oda nem léptem a pulthoz. Édesen akaratosak voltak. Akkor nem értettem, most utólag elfogadom, hogy ijesztően nagy hasam volt, lehet, attól féltek, bekerülnek a hírekbe, mint egy gyógyszertári szülés felszentelt segítői :)

Vagy szimplán csak kedvesek voltak? A Tescóban még meglepőbb helyzet alakult ki. Sorban álltam a pénztárnál, szerintem 7 hónapos terhes lehettem (a vizualizálásban segít a kép fentebb), amikoris éppen arra járt egy pénztáros. Azt hiszem, a kosarakat szedte össze, vagy csak rendezgetett valamit, és közben odaszólt nekem, hogy menjek oda az üres kasszához. Mondom, én ráérek, minden rendben. Mire ő, hogy ó ugyan, menjek csak, nem probléma, és kedvesen kinyitotta a kasszát csak azért, hogy én ott fizethessek. Hogy ne kelljen sorba állnom. Hogy ne fáradjak el az álldogálásban. Vagy hogy belőle se legyen önkéntes bábaasszony :)

Imádtam terhesnek lenni. Igaz ugyan, hogy életemben annyit nem betegeskedtem, mint azalatt a kilenc hónap alatt, és az elején veszélyeztett terhes voltam, emiatt hosszú heteket feküdtem végig, ja és persze meghíztam, és vashiányos lettem, és, és, és... De mégis... Imádtam, életem egyik legjobb szakasza volt! És azt külön élveztem az alatt a pár hónap alatt, hogy teljesen idegen emberek valami ösztönszerű örömet éreznek egy új kisember közelgő érkezését tudva, és segítenek nekem, mosolyognak rám (az utcán, a boltban, mindenhol!), kedvesek velem. Boldog voltam, hogy ennyire kellemesen csalódhattam bennük. Boldog vagyok, mert megtudtam, hogy az emberek nem reménytelenül közömbösek a másik iránt.

És ma... Ma hasonlót éreztem, amikor Botival és a kölcsön babakocsival, no meg a javíthatatlan törött vázzal a kezemben egyensúlyozva bóklásztam a Szent László utcában, keresve a babakocsiszervizt. Megtaláltam, és kedves embert találtam ott, aki segíteni akart. Lejárt garanciapapír ide vagy oda, no meg előzetes infók (melyek szerint egy komplett új babakocsit meg kell vennem) ide vagy oda, csak előkotort valahonnan a raktárból egy kiváló állapotú babakocsivázat, és odaadta nekem potom pénzért. Csak mert segíteni akart. Biztos megtetszettek neki Boti szempillái :) Pedig a térdén lévő édes kis anyajegyet még nem is látta :)

Lényeg, ami a lényeg, én adok még egy esélyt az embereknek. Igenis mosolyogva fogok járni-kelni, mert nekem így jó, és hiszem, hogy a velem szembejövők nagy részének is így a jobb.