Mi tart itthon?

Egyszer Koppenhágában beszélgettem egy dán kollégámmal. Kérdeztem, igaz-e, amit az útikönyv állít, hogy ők boldogok. Mosolygott (ami nem nagy szó, mert folyton mosolyog), és azt mondta, igen, ő boldog, és az összes dán ismerőse is az. Mondom, jó, de miért? Azt mondta, nem tudja, nem gondolkodik rajta. Szeretik a királynőjüket, jól élnek, ugyan sok adót fizetnek, de jól is keresnek, szép az országuk. Miért ne lennének boldogok?

Ez már lassan öt éve volt, és nem megy ki a fejemből. Jesszumpipi, létezik olyan hely a Földön, ahol az emberek boldogok! Ez egy magyar, folyamatos elégedetlenkedéshez szokott agy és szív számára aligha felfogható. Ahogy sétálgattam Koppenhágában, több furcsa dolgot tapasztaltam. Az egyik, hogy tényleg nagyon szép és tiszta város. A másik Christiania, a hippinegyed a város szívében, egy mini szabad város (Fristaden), az itt lakók állítólag nem fizetnek adót, és 2004-ig még a cannabis-kereskedelem is szabad volt - az milyen már? A harmadik, hogy a dánok bolondul öltöznek: a tavaszi tízfokos szélben felül bundás rövidkabát volt a lányokon, a mezítlábukon meg strandpapucs, ááááá! A negyedik, hogy nem a mi pénztárcánkra szabták, a Forbes szerint is a világ 10. legdrágább városa. Hát minimum... Az ötödik, hogy nem lehet rossz ott élni. Leszámítva, hogy én egy fagyosszent vagyok, utálom a szelet és nem bírom elviselni a hideget, no meg hozzá kellene szoknom, hogy a lakosok 35 százaléka bringával jár dolgozni :)

Christiania, Kobenhavn (mobilfotó a régi Nokiámmal)

Nem gondolkodom szanaszéjjel magamat azon, hogy elmenjek innen. De ahogy járok-kelek a világban, meg-megfordul a fejemben, tudnék-e máshol élni. És valljuk be, mostanában itthon adják az ember alá a lovat...

Egy másik város, ahol ezen komolyan elgondolkodtam, a Nagy Alma, New York volt. Pont fél napig tart, hogy az ember elkezdjen otthonosan mozogni benne. A városban, ahol valójában csak nagyon kevesen vannak otthon. Lepakolni a pakkokat a szállodában, és irány Manhattan kellős közepe, a Times Square, végig az Ötödik sugárúton. A sorszámozott utcáknak és sugárutaknak köszönhetően lehetetlen eltévedni. És a 32. utcánál még megállunk, ha pirosan mutat a gyalogosátkelő lámpája, de a harmincnyolcadiknál már ugyanolyan magabiztossággal lépünk le a járdáról, lámpa ide vagy oda, mint bárki más. No igen, a turistákat úgy a legkönnyebb felismerni, hogy álldogálnak a járda szélén, és várnak a zöldre. A másik, hogy csak a torkukat, az állukat és az orrsövény-ferdülésüket látod: mindenkit elbűvölnek a felhőkarcolók elsőre. Meg másodikra és harmadikra is. Szóval New York nem szép, de izgalmas, sokoldalú, tényleg sosem alszik, tele van lehetőséggel, amerikai zászlóval és a mustáros hotdog meg a cukorszirupos fánk szagával, és ha befogadod, ha nem, telepumpál élményekkel (soha nem felejtem el az egyik broadway-i színházban megnézett Hair-t, hjaj). De nem az otthonom.

Times Square, New York

Ott van Madrid. Közém és Madrid közé csak az az apró tényező állhat, hogy egy szót sem beszélek spanyolul. Ja, de, azt, hogy "jo no ábló en eszpányol" meg "jo ábló muj pokko en eszpányol" meg "olá" meg (14 éven aluliak most csukják be a fülüket) "hhhoder" és "ihho de putá". Na de ennyivel még simán éhen halok ott, sőt :) Viszont a város zsizseg, pezseg, él, az emberek szenvedélyesek és élvezik az életet, de főleg istenieket esznek. Minden tapas bart és sonkamúzeumot (Museo del Jamón) imádok, rengeteg Estrella sört bírnék meginni, és bármikor újra elmegyek egy estadióba (főleg ha az az Atlétié :) egy jó kis meccsre, hiszen itt bárkiből focirajongó lesz. Pláne, ha a győzelmet ünneplő tömeggel hazafelé metrózva, piros-fehér csíkos sállal a nyakában úton-útfélen leszólítják az embert, kezet ráznak vele, együtt örülnek, és mondják: "Forca Atléti!". Sajnos, azt nem tudják, hogy "hajrá, Atléti" :(

Museo Del Jamón, Madrid

Egyszer még Korfun is megfordult a fejemben, milyen lenne ott ragadni. Amúgy sem vonzott, hogy felszálljak a repülővel a világ szerintem egyik legrövidebb kifutópályájáról. És bár a Sissi palotát finom szólva is giccsesnek éreztem, Paleokastritsa türkizkék öble és Sidari sziklái gyönyörűek, Hlomosz kőházai egyszerre ébresztenek félelmet, és juttatnak eszembe valami régi Sophia Loren filmet, Messongi és a déli csücsök kis halászfalui pedig varázslatosak. Ráadásul itt tanultam meg Nikostól, az étterem tulajdonosától az igazi tzatziki receptjét. Naszóval ücsörögve a tengerparton, és bámulva, ahogy a halászok a hajnali meló után rendezgetik a hálójukat, elgondolkodtam, nekem is lehetne ilyen életem? Hogy e-mailek, megbeszélések, videokonferenciás prezentációk helyett a hálóból takaríthatnám ki a belekapaszkodó kagylókat, hínárokat? Lehetne? Akarnám? Akartam volna a görög válság előtt?

Korfu

És a napsütötte Toszkána. Nem ismerek embert, aki ne szeretett volna azonnal bele. A középkori, de ma is élő városokba, az óriási napraforgómezőkbe, a vinotékákba, Chianti fekete kakasos útvonalába, a kecske- és juhsajttól illatozó, macskaköves utcákba. No meg a nagy Leonardo szülőfalujába, Vincibe, vagy Mona Lisa családjának birtokába, Vignamaggióba, a tornyai miatt a középkor New Yorkjának is nevezett San Gimignanóba, a nemes borairól híres Montepulcianóba vagy persze az örök Firenzébe, Luccába, Sienába, Pisába... Nem akartam olyan gyorsan hazajönni. Ha egyszer újraszületnék, és választhatnék, hova...

San Gimignano

De most? Nem tudom, el tudnék-e menni. Csak azt tudom, mi tart itthon: a család, a barátok. És az, hogy magyarul gondolkodom. Magyar nyelven és magyar módon. Persze és pont ezért, kacérkodom a gondolattal, mi lenne, ha... Jobb lenne-e, ha... Mostanában talán többet is, mint régen. Mert van valami vonzó abban, hogy külföldön sosem leszek otthon, s így az ő problémájuk nem lesz az én problémám, és hú, beh könnyebb lenne most a lelkem. Csak abban nem vagyok biztos, akarok-e könnyebb lelket magamnak.