A kollégium százméteres körzetében a dohányzás tilos!

Kollégium, kóter, kolesz, vagy ahogy mi hívtuk: a Damó... A fegyelmezés és a fegyelmezetlenség mekkája, csupa szabály és szabályáthágás, tiltás és csakazértis. Ma már szinte elképzelhetetlen, milyen szigorban feszegettük a határokat 1991 és 1994 között Kaposváron, a Damjanich utcában.

A középiskola valójában az élet iskolája: a kilencvenes évek tinédzserei még ebben a négy évben élték át az első nagy szerelmeket, próbálták ki a cigit, kóstoltak bele a bulikba és az éjszakai életbe, tanulták ki a puskázás mesterségét és az iskolaorvos átverését. Haj, hát erről könyvet lehetne írni. Ehelyett viszont azt gondoltam, összeszedek pár érdekességet a mi négy évünkből, ott, a Damóban. Van, aki velem nosztalgiázik majd, a keresztlányom nyilván elborzad, milyen szabályokkal kellett (volna) együttélnünk (ugyanakkor ugye hálás lesz, amiért ezek ma már többek között nekünk köszönhetően nincsenek... ugye? :), akinek meg kimaradt az életéből a kolesz, hát most belenyalhat kicsit.

A Damó eszement nagy épület volt, pláne, hogy teljesen összeforrt a szomszédos "gépésszel", vagyis szakközépiskolával - aminek mi örültünk, mert ez a tény jelentősen javította a nemek arányát például ebéd közben (merthogy a gépészbe kábé 90%-ban fiúk jártak :). A kollégium földszintjén hatalmas, a gépésszel közös menza, társalgószoba zongorával és műbőr fotelszékekkel (a durva, hogy ezek túlélték az elmúlt húsz évet is: http://users.atw.hu/gepeszkolesz/kep/133.JPG), orvosi szobák, az emeleten tanulószobák, minden nap délután kötelező szilenciummal..., efölött pedig, ha jól emlékszem, hét emeletnyi hálórész következett. A lányok a második emelet után jobbra, a fiúk balra mentek, és a hálórészeket szigorú fal - no meg két éjszakai ügyeletes nevelőtanár - választotta el egymástól.

A csapat, háttérben a II. emelet, az egyetlen "koedukált" szint. 

Ezután jobbra a lányok, balra a fiúk...

És az élet ebben a monstrumban? Mondjuk, hogy emlékezetes és tanulságos volt. Kezdem a szaftosabb részekkel. Amint írtam fentebb, a fiú- és lányszinteket fal választotta el egymástól. Az átjárást szigorúan tiltották - de egyébként is csak úgy volt lehetséges átjutni mondjuk a hetedik lányszintről a negyedik fiúszintre, hogy az ember lelopakodott hat emeletet a második szintig, ott átsétált a fiúrészre, és fellopakodott három emeletnyit a kívánt személyhez. Hát nekünk az a kegyelt sors jutott, hogy a másodikon lakhattunk, vagyis az egyetlen olyan szintjén a kollégiumnak, ahol fürge (róka)lábak, surranó kis árnyak pikkpakk az ellenkező neműekhez hiphopolhattak át. Nem mellesleg pontosan tudtuk, hogy szerdánként Teknős (idősebb, teknősformájú férfi nevelőtanár szódásüveg-vastagságú szemüveggel) és V. (a nevét elhallgatom, de magát jól tartó, csinos szőke nevelőtanárnő) voltak ügyeletben. És mivel ők éjszakánként összejártak sakkozni vagy kártyázni, esetleg közösen zoknit mosni, a lépcsők és emeletek őrült forgalmat bonyolítottak le. Nem kell mindjárt egymás megrontására gondolni. Előfordult, hogy a szomszéd szintről a fiúk májusban orgonacsokrokat dobtak be a lányszobákba. Még a miénkbe is, pedig a miénk a 120-as volt, pontosan a tizedik a folyosón. A virágnak akár örülhettünk is volna, nade az orgonáról köztudomású, hogy tele van fülbemászóval. Szóval volt sikongatás rendesen... Pláne, mivel minden este 10 órakor központi villanyoltás volt. Vagyis áramtalanították a szobákat, folyosókat, csak a vizes helyiségekben pislákolt valamennyi fény, hogy az ember bele ne essen félálmában a porceláncsészébe.

Természetesen előfordult, hogy egy-egy pár némi privátszférát kívánt magának, és ilyenkor a rosszalvó szobatársak inkább átköltöztek matracostúl a szomszédos szobákba. Mert mi nagyon megértők voltunk egymással szemben. Pedig emlékszem, a mi szintünkön, vagyis a mi tanulócsoportunkban volt önkéntes hittérítő és az életet meglehetősen nagy kanállal faló hölgyemény is. De összetartottunk, mert volt közös (ellenség na jó, inkább:) ellenfél. A nevelőtanárok. Nem ártottak ők semmit, de ők voltak a nevelőtanárok. Ők voltak azok, akik minden egyes nap, a kötelező, délután 4-től 7-ig tartó szilenciumon, vagyis tanulószobán (ami alól csak 4,5 feletti iskolai átlaggal lehetett kibúvót találni, esetleg sokat kellett edzésre, szakkörökre járni...) minden pisszenésért, gyomorkorgásért és táskában kotorászásért csúnyán nézhettek. Ők voltak azok, akik minden nap fél 10-kor, a takarodót jelző csengő hangjával versenyt kiabálva terelték be a szobába az egymásra éhes fiatalságot. Ők voltak azok, akik zseblámpával világítottak a szemünkbe, ha lelepleződött, hogy egy-egy szobában kicsit sokan gyűltünk össze. Szintén ők voltak azok, akik figyelték, ki merészel a tiltás ellenére a kollégium 100 méteres körzetén belül rágyújtani. Na erre gyorsan megtaláltuk a megoldást: zugdohányzás a gépész épülete mögött, hahaha.

Azért bulik is voltak ám a kollégiumban - meg kisebb-nagyobb szerelmek és kalandok is szövődtek a bulikon. Ezek a mulatságok rendszerint fél tizenkettőig tartottak. Két évfolyamtárs volt a DJ egy emelt pulton, hozzájuk lehetett járulni az Edda Éjjel érkezem-ért, ha össze akartunk borulni, vagy hogy Takács Tamás lépjen pocsolyába, hadd pogózzunk egy kicsit. Ha pedig másnap szívesen kihagytunk volna egy-két órát, akkor irány a kollégium orvosi rendelője. Nem hiszem, hogy nagy titkot árulok el, nem voltunk (mindig) angyalok - és torokgyulladásunk sem volt olyan sűrűn, mint ahányszor betegszobára kerültünk emiatt. A titkos recept: tíz perc kiabálás egy párnába, hadd pirosodjon a torok, aztán az orvosiban kiülni a váróterembe a hőmérővel, és feldörzsölni azt a farmernacin. A tünetek máris adottak.

Az igazi nehézséget csak a kimenő okozta. A kollégiumból ugyanis iskolaidő után vagy hétköznap 1-2 napokra csak külön engedéllyel lehetett eltávozni. Délután 4-től tehát csak az hagyhatta el a kollégium területét, akinek volt kimenője mondjuk rendszeres röplabdaedzés (pipa) vagy biológia-szakkör (ez is pipa) miatt, esetleg a szülei kikérőt írtak. Négy óra után még a sarki boltba sem ugorhattunk ki, ha esetleg az ebéd nem volt elég kiadós. Márpedig ez nem volt ritka. A kollégiumok híresek az átlátszó szelet párizsikről, a miénk meg arról, hogy egy héten többször volt krumplis tészta, csak néha gránátos kockának hívták... Na ilyenkor fosztogattuk a sarki közértet, és költöttük a zsebpénzünket (úgy emlékszem, nekem kétszáz forint volt egy hétre) félliteres ananászos joghurtra.

Azért negyedikben már a kimenőt is megoldottuk, meg is lett a következménye... De erről majd egyszer máskor mesélek. Elég legyen most annyi, hogy azért a magunk módján nagyon szerettük mi a Damót, a nagy sportversenyeken felállva, dagadó mellkassal skandáltuk, hogy "Éja-éja-ó, hajrá, Damó!" meg "Utcára nyílik a kocsmaajtó, kihallatszik belőle, hogy: hajrá, Damó!" Ó és ezúton is elnézést kérek Kata nénitől, akinek egyszer Mikulásra viccből tulirózsaszín és pipacsvörös harisnyát vettünk, mert sajnos utána fel kellett vennie (bár nem biztos, hogy ezt ő bánta). És bocsánatot kérek Kati nénitől is, akinek többször zavartuk meg éjszakai ügyeleti nyugalmát a vihogásunkkal - és akit azon a bizonyos extra kimenős éjszakánkon, negyedikben is kénytelenek voltunk felébreszteni, mert a kaposvári vasútállomást nem találtuk megfelelő hálóhelynek négy tizennyolc éves lány számára... Na de akkor erről máskor.