Amióta az eszemet tudom, de legalábbis a nevemet (az eredetit: Bátor), úton-útfélen viccelődnek velem, vajon mennyire vagyok hű hozzá. Hát megmondom az őszintét: nem nagyon!
Egyik kedvenc emlékem, amikor általános iskolában, talán elsőben, vérnyomást akartak mérni rajtam. Ammer Károly után én voltam a második a névsorban, de mindent kitaláltam, hogy miért hagyjanak engem a végére. Pisilnem kellett meg köhögni, mindegy, csak rám ne kötözzék azt az izét, amiben nyilvánvalóan ezer tű van, amelyek aztán a vérembe mártózva mérik meg a vérnyomásomat. El sem tudtam képzelni, hogy egy ketyere képes a véremmel való fizikai kontaktus nélkül is megmérni a vérnyomásomat. Logikus... Végül két tanár a teli talpamon húzott be az orvosiba, miközben én hangosan tiltakoztam. És amikor végre rámtették, és felpumpálták a mérőszerkezetet, rájöttem, ez a világ egyik legjobb érzése... Azóta is imádok vérnyomást mérni.
(Egyébként hasonlóan nem értettem a hajsütés művészetét... Meg voltam győződve arról, meglehetősen hosszú ideig, hogy az ember csak begyújtja a sütőt, és belehelyezi a haját, ami aztán a melegtől szép kis szabályos loknikba göndörödik. Jól van na, anyunak szép haja van/volt, nem sütögette folyton.)
Na meg persze látnotok kellett volna engem, akinek inába szállt a bátorsága és a Bátorsága, a bölcsességfog-eltávolító műtétem vagy a történelemérettségi előtt... Azt gondoltam, ez majd idővel, az évek múlásával javul. Hát nem. Csak ma már nem a vérnyomásmérőtől félek. Igazából azt hiszem, elég kevés kézzel fogható dologtól félek. Vannak viszont mindenféle komoly félelmeim, például néha kimondani dolgokat, őszintén, a következmények tudatában, de nem félve azoktól. Vagy megtudni valamit, amit nem jó tudni - de vajon jobb nem tudni? Vagy félek például attól, hogy elveszítek valaki hozzám közel állót - mert meghal, elmegy vagy szimplán megszakad a kapcsolat, mert nem akar többet látni. De félek attól is, hogy lemaradok valamiről: Boti első lépéseiről (ezekről le is maradtam, mert épp háttal álltam :(, Boti első mondatáról vagy majd az első focimeccséről (amerikai, természetesen :).
Ezektől gyerekként nem féltem. Meg sem fordult a fejemben, hogy valami nem mondhatok ki (pl. a liftben a néninek, szegénynek, hogy milyen csúnya...), hogy valamit nem jó tudni (a kíváncsiság vezérelte minden léptemet, ezért lettem újságíró), hogy valaki elveszíthetek (egészen a nagyapám haláláig nem jutott ez eszembe sem). És sosem féltem attól sem, hogy lemaradok valamiről, hiszen mindig mindenki azt sulykolta a fejembe, hogy kicsi vagyok még, majd megnövök én... Lehet, hogy gyerekkoromban voltam a legbátrabb életemben. De legalábbis a legkevésbé gyáva.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése