itt választhatsz

2012. február 2., csütörtök

Szétrágott ecsetvégek fölött

"A mai kor paradoxona
Nagyobbak a házaink, de kisebbek a családjaink;
Több a kén
yelmünk, de kevesebb az időnk;
Több diplománk van, de kevesebb bölcsességünk;
Nagyobb tudásunk, de gyengébb értékítéletünk;
Több szakértőnk, de több problémánk;
Több gyógyszerünk, de kevesebb egészségünk;
Eljutottunk a Holdra, és vissza is tértünk onnan,
de gondot okoz, hogy átmenjünk az utca túlsó oldalára megismerni az új szomszédot,
Több számítógépet építünk, hogy több információt tárolhassunk, mint valaha, de kevesebbet kommunikálunk egymással.
Gazdagok lettünk mennyiségben, de szegények minőségben.
Ez a kor a gyorséttermeké és a lassú emésztésé.
A magas embereké törpe jellemmel.
A hatalmas profitoké és sekélyes kapcsolatoké.
Olyan időket élünk, amikor rengeteg minden van a kirakatban, de semmi sincs a szobában.
"
(Tendzin Gyaco, a XIV. Dalai Láma)


Vissza akarok menni az időben, olyan korokba, amikor a fenti sorok még nem voltak érvényesek! Mert sajnos a "ma" tökéletes leírása ez.

Nemrég megnéztem a Midnight in Paris című, alapból felejthető színészi teljesítményekkel, felturbózott francia fővárossal, a francia miniszterelnök máig vitatott feleségének mellékszerepével tarkított filmet. Az egyetlen ok, amiért mégiscsak végignéztem, az az, hogy a főhős minden este visszajut az 1920-as évek Párizsába - ahova minden művészetet kedvelő ember vágyna. Ebben a moziban kiosztották Modigliani, Hemingway, Josephine Baker, Dali, Matisse, Gauguin, Toulouse-Lautrec, Degas, Picasso szerepeit... De még Chaim Soutine-ét is, akit az általam igencsak kedvelt Roald Dahl "Skin" című történetében is megörökített (katt ide, isteni!).

 Modigliani, Picasso és André Salmon
(http://hottiesofarthistory.tumblr.com/post/
10412509176/arthistoryx-modigliani-picasso-andre)

(Apropó, Picasso! Megérkezett a Learn Something Every Day c. mostantól nagyrabecsült könyvem, így hát egy tudást máris átadok. Tudtátok, hogy Picasso teljes neve ez volt: Pablo Diego José Santiago Francisco de Paula Juan Nepomuceno Crispín Crispiniano de los Remedios Cipriano de la Santísima Trinidad Ruiz Picasso? Mondjuk, én végigvártam volna, mire bemutatkozik, ha addig rázhatom azt a kezet, amely a Guernicát alkotta...) 

Elképzelem a huszas évek Párizsát. Zajlott az élet, folyt a bor, mindkét végén égett a cigaretta, pezsgett a Montmartre. Én ilyennek látom. Ilyennek szeretném látni, főleg, ha vissza tudnék menni. És ott festegetnék egy dohos szobában, a vetetlen, gyűrött lepedős ágy előtt, tágra nyitott ablak mellett, a párkányra morzsákat szórnék az éhes galamboknak, sanzonokat hallgatnék, füstölnék gyárkéményként, és a szétrágott ecsetvégek fölött azon gondolkodnék, ma vegyek tejet, vagy kibírom holnaputánig. Esetleg minden másnap lemennék a sarki kávézóba, leülnék egy elkoptatott kisasztalhoz, és egy forró fekete meg egy avas vajas croissant mellett próbálnék rímeket faragni szegény, de érzésekben annál gazdagabb életemből. Amiben nyilván gyakran megzavarna a többi, beszélgetésre vagy épp írói erőfitogtatásra vágyó poéta, például mondjuk Jean Cocteau... És nem félnénk átrikkantani néha az utca túloldalára a kövér halárusnak vagy a ledér virágkötő lánynak, hogy "hóha, micsoda napunk lesz ma is". Bár talán ennél több mondandónk is lenne. Ide egy időgépet, de még tegnapra! 

(http://uramericansinparis.wordpress.com/2010/11/17/
paris-in-the-1920s-changes-in-society-lead-to-changes-in-fashion/)


Haj, lehet, meg is tettem mindezt, valamikor az előző életemben. Nem tudom, de ha így van, kár, hogy nem emlékszem. Ha lennének ilyen emlékeim, minden este ezekkel aludnék el, hogy álmomban biztosan visszatérhessek. 

Én szeretem a 21. századot. kénytelen-kelletlen megszoktam az elidegenedést, és boldogan töltöm meg a blogomat olyan sztorikkal, amelyek szerint van még remény, hogy egymásra kacsintanak és törődni kezdenek egymással az emberek. Túllépek az elbutuláson, nem ítélkezem senki fölött ismeretlenül, és nem hiszem a tőlem eltérő nézetet vallókat teljesen ostobának (legyen szó bár fociról vagy politikáról). Rohanok a többiekkel, nehogy lemaradjak valamiről - mégis folyton késem, hogy kellő időt szakítsak az útra magára is, ne csak a megérkezésre. Facebookolok és csillagászati mobilszámlákat fizetek, hogy szociális életet élhessek ebben a világban. És sokakkal együtt én is igyekszem, hogy legalább az a fenemód tágas "kirakat" csillivilli legyen. Ki nem?

De azért, ha két életünk lehetne... :)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése