Írhattam volna arról, hogyan lehet egy egész doboznyi dupló kettes elemeiből Boti-magasságú tornyot építeni. Vagy, hogy milyen érdekes, hogy, ha földhöz vágsz egy ilyen tornyot, szétesik három darabra, aztán a harmadot földhöz vágod, az megint 3-4 darabra, és így tovább. De sosem esik szét egyszerre apró darabokra - higgyétek el, leteszteltük Botival. Volt rá időnk. Lemeóztuk továbbá a zsírkréták törhetetlenségét 120 centiméterről a kőpadlóra dobva (= törhetőségét). Sőt a tizenhat napos karantén végére már a bébikori játékok is előkerültek: a csörgő-zörgő paci meg a piros-kék műanyag vonatok. Kis örökmozgóm hozta minden nap a csizmáját nagy lelkesedéssel, de nem mehettünk ki ebben a hidegben. A hétvégén ugyan kilopakodtunk egy rövid szánkótesztre, de ennek hosszas-nedves orrfolyás lett a jutalma Botinál, véndohányosokat megszégyenítő köhögés nálam.
Aztán ma! Kitörtünk. Egészen a bölcsiig merészkedtünk. Saját tapasztalat híján hagyatkoztam a T. tévéből ömlő hisztire, mely szerint ilyen piszok hideg utoljára Kádár alatt volt, meg egyébként se menjen ki senki az utcára, akinek nem muszáj. És íme az ojjjjjektív híradó, csak éppen ez már inkább hasonlít a Blikk vagy a Story magazin nem létező gyászjelentés-rovatára, ki hol fagyott meg, vagy szenvedett szénmonoxid-mérgezést majdnem. Na. Én se voltam rest, jó anyuka vagyok, én bizony ma reggel beöltöztettem a gyermeket, úgy is nézett ki a végére, mint egy narancs-kék Bibendum (aka Michelin-baba). Ja, persze, magamat sem kíméltem, megkínáltam a hőérzetemet a harisnya-farmer szexi egyvelegével meg vagy három réteg felsőruházattal. Plusz sál, sapka; kesztyű nekem a zsebemben, Botinak ott fityegett a zsínóron egész úton...
Hát engem átvertek, az tuti. Kezdjük nálam. Anyukám szerint valószínűleg rossz éghajlatra születtem, mivel húsz fokban didergek, nullánál feszült vagyok, egyszer januárban mínusz tizenhatban meg otthon sztrájkoltam és munkabeszüntettem. Szóval az én hőérzetem finoman szólva is délibb tájakra való. Viszont oviban még azt tanultuk, itt négy évszak van, amiből most éppen a tél játszik. Elvileg decembertől február végéig, de ugye ez már elcsúszott vagy 20-22 nappal. Nem baj, akárhogy is, február elején még - ha tetszik, ha nem - tél van, és ez ellen csak az lázad, akinek nincs jobb dolga. Visszatérve az ovira, a telet mindig sapkás-sálas-kesztyűs gyerekekkel, hóemberrel és hóval ábrázoltuk, a jobbak még jégcsapot is rajzoltak a házak ereszeire. És ma kimegyek, és mit látok? Budapesten, a Gusztáv utcában tiszta utakat, kicsit jeges járdákat (ejnye, háztulajdonosok...), a kettő között meg felhalmozva egy kisarasznyi havat. Emberek sapkában, sálban, a fázósabbak (a nálam is fázósabbak) kesztyűben. Stimmel: ilyen a tél, ilyennek kell lennie. Hidegnek, hómegfagyasztósnak; néha meg szelesnek, és ezért pár fokkal hidegebbnek érzékelhetőnek. Így, február elején.
Gondolkodtam, volt már ilyesmi, csak januárban. Amikor nappal is csontig hatolt a hideg a bundás kabáton át, a számat sállal takartam el, a kezemen már síkesztyű volt (pedig nem is síelek!)... de semmi sem használt. Ráadásul leállt a vajlantkazán, és a lakás egy nap alatt 19 fokosra hűlt. A tengerimalacok kedvéért kölcsönszereztem egy olajradiátort meg egy hősugárzót, átköltöztem hozzájuk a nappaliba, a hálószobát pedig hermetikusan lezártam. De ez sem használt, három nap múlva már csak 16 fok volt, és én két visítozó malacketreccel meg egy tömött kisbőrönddel áthurcolkodtam a barátnőmhöz pár napra... Gyorsabban vakartam össze a pénzt az új kazánra, és szereltettem fel, mint, hogy enyhült volna az idő.
Olyanra is emlékszem, amikor februárban óriási hóesésben indultam a főiskolára. Tuti, hogy február volt, mert a vizsgaidőszakon már túlvoltunk, és órára mentem - volna. Annyira tetszettek a hatalmas hópelyhek, hogy busz helyett a gyaloglást választottam. Pedig a vasútállomás mellett laktunk, és onnan a fősuli alaphangon húsz perc séta volt, ha siettem - volna. Óriási kerülőt tettem, adtam egy kis természetes pirosítót az arcomnak, és végül csatakosra ázott hajszerkezettel meg tocsogós cipővel érkeztem a B épületbe. Akkor még tudtam, sőt sokan tudtunk örülni a hóesésnek. És nem kicsi hó volt ám az, hanem masszívan, napokig esős. Emlékszem, egyszer egy nap alatt annyi esett, hogy az esti Pinceklub után már hóangyalkásat játszottunk a panelház parkolójában, hazafelé menet. És úgy örültünk neki!
Kaptam anyukámtól pár MMS-t, megmutatta, mekkora a hó náluk, Nagybaracskán (Bajától 18 kilométerre délre).
Nnnna, ehhez mit szólnának a fővárosban! Hogy a postaláda tetejéig érjen az ellapátolt hó? Azt hiszem, a kertévék csatornáján azonnal kijárási tilalmat hirdetnének, a szánkók ára a mennyekbe szökne a Hervisben, a Salamanderben visszavonnák az 50%-os csizmavásárt (affene, mielőtt ez megtörténik, cselekednem = vásárolnom kell!), a BKV bevezetné a téli menetrendet, pár nap múlva négynapos szmogriadó lenne Budapesten. Nem is kacérkodom tovább a gondolattal, én is a fővárosban élek már tizenhat éve, és talán még szeretnék is egy darabig :) Csak ezt a "télen túl hideg, nyáron túl meleg" parát nem akarom átvenni, ha nem muszáj. Engem ne riogasson senki! Magamnak én magam vagyok a legjobb mérce. Ha én azt mondom magamnak, hogy nem vészes a hideg, akkor (nekem) biztosan nem az. És ha azt mondom, jó, hogy van végre hó, akkor (nekem) jó, és pont. Hadd essen az a hó, végtére is tél van, basszus! Ha már hideg van, legalább legyen értelme, nem?
Vannak azért jó oldalai is annak, ahogy ma rettegünk a hidegtől, a mínuszoktól, a hóhelyzettől. Egyrészt piszokjót mulatok az ilyen vicceken: "Kaptam: A reggeli híradóban azt mondták, aki ma reggel munkába indul, az vigyen magával hólapátot, pokrócot, jégoldót, vontatókötelet, elemlámpát, autóemelőt és pótkereket. Ne tudjátok meg milyen hülyén néztem ki a buszon." :) Másrészt őszintén büszke vagyok sok ismerősömre, akik például a Facebookot felhasználva ösztönzik embertársaikat arra, hogy segítsenek azokon, akik az utcákon próbálják túlélni a tél hidegét (meg egyébként nyáron a nyár forróságát, mert akkor meg az sújtja őket). Meg azokra is, akik meleg teával kínálják meg a hóval küzdő közterületeseket és a hókotrósofőröket. Éljenek soká!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése