Mai 3+1 megvolt

Ha történik valami rossz, azt mondják, innen már csak felfelé van. Ha két rossz történik, azt mondják, peches nap, majd holnapra elmúlik. Ha három rossz történik, akkor meg, hogy megvolt a három, most már megnyugodhatsz. Na nekem 3+1 volt, és még dél sincs...

9:02 Boti a pelenkázón, gyors csere, mert a bölcsiben már várnak minket... Meglepetésemre megvolt a mai első nagy dolog. Sebaj, gondoltam, rutinból megoldom, egyik kezemmel megemelem a két kis lábát, a másikkal már törlök is. De erős ez a legény, kirúgja magát, és a következő csípőtekeréssel (ugyan már, hol van itt a régi "jó" csípőzár...) kirúgja maga alól a nagydolgos pelenkát. Mit tanulok ebből? A nagydolgos pelenka épp olyan, mint a vajaskenyér. Mindig a megfelelő oldalával landol a földön. Igen, a megfelelővel, ami nem a külső fele... Na így kell két perc alatt pottyantós illemhelyet varázsolni a gyerekszobából. Legalábbis szagra.

9:30 Szinte csikorgó gumikkal hajtunk ki az udvarról. Vagyis, csak hajtanánk, mert valaki máris besurran a kapun. Kolos az, barátunk és kedvenc kertészünk, aki negyedórája hívogat a mobilomon, hogy engedjem be. Tényleg mostanra volt megbeszélve... És persze sietnie kellene, ezért nem kísér el a bölcsibe, hanem amíg visszaérek, majd leméri a szomszéd kertjét is. Mondom, 10 perc, és itt vagyok. Ciki vagyok... Rohanás a bölcsibe...

9:40 Letelt a 10 perc, Boti már átöltözve csatlakozott a gyerkőcökhöz a bölcsiben. Én visszapattanok a kocsiba, és át akarom hajítani magam előtt a táskát az anyósülésre. De elfelejtettem, hogy a hatalmas nagy táskám van velem, hiszen hoztam benne Boti két alvós maciját, kantáros nadrágját, vizesflaskáját... Szóval a kis retikülökkel bevált mozdulatsor ezúttal szépen letöri az autóillatosítót. Mindegy, régi vacak, csak haladjunk...

9:41 Bedobom rükvercbe az automatát, húsz centit akarok hátragurulni. Krrrrrr. Tizenöt centire parkolt mögém egy másik anyuka zöld Suzukija. Már 9:42, ráborulok a kormányra, hogy mekkora és milyen színű kocsi kell nekem ahhoz, hogy észrevegyem, ha mögöttem áll... Gondolkodj, Manka, mi a teendő. Visszarohanok a bölcsibe, megtalálom anyukát, megvárom az ő kislányának átadás-átvételét is, aztán együtt megszemléljük az esemény következményeit. Semmit extra, csak finom érintkezésnek tűnik. Nálam egy halvány csík, nála egy kicsit jobban rásimul a rendszámtábla a lökhárítóra. Visszapattanok, már 9:44, és indulok vissza a házhoz, Koloshoz, beszélgetni a kertről. De már nem rohanok, használom a tükröt, elteszem az illatosítót későbbi megszerelés céljára, és elhatározom, ha hazaérek, feltakarítom en bloc Boti "pottyantós" szobáját.

Na ez.

Mai merengő, az uszoda öltözőjében

Oké, tudom, hogy nem illik, vagy legalábbis nem szokás, de akkor is. Egy picit, csak icipicit hadd vegyem a számra azokat a gyerekeket szült nőtársaimat, akik miatt sokszor éreztem már: "jaj, csak ilyen ne legyek soha, valaki csípjen belém, ha hasonlítok!".

Szentmihályi uszoda. Diák-lány öltöző, ide jönnek a gyerekes anyukák is. Fapadok, fémfogasok, két pelenkázólap és egy járóka. Sok anyuka, kicsit kevesebb gyerek - szerintem. Legalábbis az anyukák hangosabbak.

"Jaj, már, nehogy levedd a nadrágodat, amit csak most adtam rád! Ejnye, manócska. Nahát-nahát. Lesz ám irgumburgum" - harsogta át valaki a tíz négyzetméteres öltözőt. Valaki más máris megpróbált utat törni magának, nem kicsi gyermekkel a karjában és két táskával felfegyvervezve, a következő úszásoktatásra. Rólam meg dőlt a víz a kábé harmincfokos öltözőben, pedig a kabátomat a ruhatárban hagytam, ingyért. Épp öltöztettem Botit az élménydús úszásoktatás után. Ilyeneket csinált (sztori folyt. a képek után):

Itt élvezte, ahogy lebeg a kis 11 kilós teste a vízen...

Itt szerintem az úszólecke nőnemű résztvevőit vette szemügyre.

Pasi a lelkem :)

Szóval öltöztettem volna az úszás után átgondoltan, mert nyirkos volt, meg töröltem volna alaposan, mert vizes lett a haja... Ehelyett kapkodásba kezdtem, hogy a további átharsogós "a-gyerekemhez-beszélek-de-hadd-hallja-mindenki-a-kerületben" anyukáktól megkíméljem magam - és Botit. De nem voltam elég fürge (pedig felfürgültem, ahogy anyukám a saját maga alkotta szóval mondaná :). Naszóval a rikácsoló, februári 8 fokban citromsárga nyári szoknyába öltözött hang folytatta:

"Na hallod, ez már pálinkát iszik! De komolyan! A múltkor az apja beledugta az ujját... De nem ám valami bolti, szar, mézes volt, hanem rendes házipálinka. Hallod? Egész délután csak nézett a gyerek, meg vigyorgott." Elképzeltem magamban a nyolc hónaposra saccolt kislányt, így, és inkább elhessegettem. Boti nem értette, de a pulcsi feladásánál már kapkodtam, annyira, hogy az elejét adtam hátulra...

"Az igen. Hát képzeld, az unokaöcsém meg karácsonykor összekeverte a két palackot. Érted... Az egyik pálinka volt, azt hitte, víz, belehúzott egy nagyot. Anyám, ott nézett minket egész délután, merev szemmel. Nagyon kemény volt" - húzott rá egy nagyot egy másik úszóiskolásanyuka-társ. De a válasz, vagyis a fokozás sem maradt el.

"Na, hát én a Dorkának azóta adok pálinkát. Hallod. Este, az esti szopi előtt egy két centet lenyomok, és ez alszik, mint a tök. De rendes házipálinkát ám."

Ez volt az a pillanat, amikor rájuk néztem úgy rendesen. Ha könyvet írnék, mondanám, hogy metszőn. Egyik se vette észre, csak csodálták egymás, lassan, de biztosan alkoholista gyerekét. És akkor felkaptam Botit, hogy menjünk haza, és csak akkor nyugodtam le, amikor becsapódott mögöttünk az öltöző ajtaja.

Hazafelé fogtam Boti bal kezét, ő a jobban egy száraz falevelet szorongatott. Az apja tolta a babakocsit a cuccainkkal megrakva. Így sétáltunk. És azon morfondíroztam magamban, mi lenne, ha önkéntesnek jelentkeznék a gyámügyhöz, és odamennék az ilyenekhez egy igazolvánnyal... Nem venném el a gyereküket azonnal, de kérnék egy címet, telefonszámot, és frankón a nyakukra járnék tucatnyi alkoholszondával felszerelkezve. Hogy tanulja már meg az a hülye anyuka, hogy ami neki vicces és továbbsztorizható, az a gyermeke fejlődő szervezetéből nem hiányzik, és esetleg évek múlva problémát okoz. Tyíha! Itt hagyom abba, mert csúnya vége lesz... :)

Még tudatosabb a tojásvásárló

(Kiegészítés a Tudatos tojásvásárló c. bejegyzéshez.)

Tudom, a cím a "Nicsak, ki beszél még" meg a "Még zöldebb a szomszéd nője" filmekre hajaz, de mégis... Szóval ma újabb bolti tojásvásárlás áldozata lettem, ezért gondoltam, megosztom Veletek az újabb infókat. A ma vásárolt, 6 db-os doboz belsejében kódfeltörés esete forog fenn, ugyanis elmagyarázzák végre a tojásra nyomott piros betűk-számok jelentését:

Így aztán máris érthetővé válik mindez:

Tegye fel a kezét az, aki a telephely azonosító száma alapján vesz tojást! Csak mert enélkül nem élet az élet, és nem tojás a tojás...

Santana és Jonas szerelemgyereke

Nem akarom elgondolni, mennyire nehéz egy 170 centis bébi megszülni, de ez a gyönyörűség megért minden szenvedést:

A "csöppség" vasárnap született Budapesten. Üdvözöljük a gyönyörűséges zsiráffiúcskát a nagyvilágban! Ismét van mire büszkének lennie a Fővárosi Állatkertnek - ahol egyébként ő már a 26. zsiráfborjú!

Tudatos tojásvásárló

 kép forrása: http://www.tutitippek.hu

Megáll az eszem. A mai intersparos gyors körutam leghosszabb állomása a tojásos pultnál volt. Valami olyasmi jelenet játszódott le, hogy...

Kéz nyúl lendületesen egy doboz tojás felé. A kéz félúton megáll, és tétován visszahúzódik, mutatóujj körme befúródik a két metszőfog közé, homlok ráncol. "Hatdarabos dobozt vegyek, vagy tízdarabos kellene? Komoly dilemma." Eldől. A tojás sokáig eláll, hát tízdarabos lesz a nyerő. A köröm még a fogak között, de a test egy magabiztos lépéssel már (test)közelebb kerül a tojásos pulthoz. Szem fürkészve jár fel-le, jobbra-balra. Agy próbálja hatékonyan befogadni az információkupacot a tojásosdobozokról. "Műanyag doboz, papírdoboz - a hatosakat már kizártuk, huh." Legyen a papír, az környezetbarátabb barát.

Színes részek következnek, rajzok és fotók csirkékről vagy tyúkokról, ki tudja azt, tojásokról, zöld fűről, mezőről, házakról, sőt lisztről... "Hát egyik sem nyűgözött le a csomagolásával." Pedig csomagolásbuzi vagyok. Jönnek a szövegek, először a nagybetűsek. Bio, sárga. extra sárga, friss mélyalmos, magyar, farm, szalmonella ellen kezelt, E-vitaminos... "Mi a nyavalya az a mélyalom?" Aztán osztályok, mint a mosógépeknél; nyilván csak A-osztályosat nézek. Heh, nehogy már.

És akkor jön a vicces rész. A méret. Nem kicsi meg nagy, hanem, mint a ruhaneműknél: S, M, L, XL és ezek keveréke. Az igen! Ujj felpattintja a zárat, a szem szúrósan szemrevételezi a kis kerekded dobozlakókat. "Hmmm, az M-es méret a GAP-nél is jó, hát tojásban is megfelel." Ezek után még egy lefitymáló pillantás az S/M jelzéssel ellátott dobozok felé, no meg egy hitetlenkedő, "megalománok vagytok" pillantás az L és L/XL dobozok felé. És máris landol a zsákmány a bevásárlókosárban. Alig hat perc tipródás után.

 

And the winner is...

Azt már nem is mondom, hogy végül a pénztárnál jutott csak eszembe megnézni a lejárati időt, az árát pedig csak a blokkról tudtam meg. Én vagyok a hülye, hogy ilyen tudatlanul mentem tojást vásárolni? És, hogy a bevásárlólistámon nem az szerepelt, hogy 10 darab, papírdobozos, friss, A-osztályos, M-méretű tojás? Csak ennyi volt rajta: "tojás".

u.i.: Két évvel ezelőtti tojásteszt, mert ilyen is van, itt: http://tudatosvasarlo.hu/cikk/termekteszt-tojas

Adj ma egy mosolyt!

kép forrása: http://smile-quotes.com
 

Nem tudom, mi bajotok van a Valentin-nappal (tisztelet a kivételnek). Értem én, hogy amerikai ünnep, és ilyenkor persze pfuj, Amerika! Bezzeg ha a McDonald's-ról van szó, nagyobb a lelkesedés. Vagy az M&M's-nél, a Coca-Colánál, a Converse-nél, a Ray-Bannél. És azt tudtátok, hogy amerikai találmány a cipzár (Gideon Sundback, 1913), a scrabble (Alfred Mosher Butts, 1930-as évek), a post-it (Art Fry, 1980), a hullahopp-karika (Richard P. Knerr és Arthur "Spud" Melin, 1958), a bevásárlókocsi (Sylvan Nathan Goldman, 1938) és a celofán (Jacques Brandenberger, 1908) is?

Ha ezekkel nincs bajotok, igazán nem értem, mi ez a nagy ellenállás a február 14-ével kapcsolatban. Mondom ezt úgy, hogy még sosem ünnepeltem meg, bár sosem rajtam múlt. Én nyitott vagyok az ünneplésre, akár minden nap is, de tudom, minden nap nem lehet ünnep, mert akkor nem lenne ünnep. Értem... Naszóval részemről kész vagyok bármilyen alkalmat megragadni, hogy mosolyt csaljak annak az arcára, akiére szeretnék. Nekem erről szól a Valentin-nap (meg a sokak szerint csak a gyerekekre érvényes Mikulás és az egyébként vallási ünnep karácsony is). Nem többről, és nem kevesebbről. Hogy megerősítsem a szeretetemet vagy a szerelmemet azokban, akik bírják. És így mosolyt csaljak az arcukra.

Egyszer, februárban, a Caféban készült egy óriási papírmasé szív. Minden cafésnak volt rajta egy saját kis rekesze, amibe névtelenül lehetett Valentin-napi üzenetet dobni. A szív postásai pedig egy héten keresztül minden nap kiszállították a szerencséseknek a levélkéket. Egyik reggel nálam is elsurrant a postás, és egy kis, összehajtott papírdarabkát hagyott az asztalomon. Izgalomba jöttem. Ilyenkor mindig kívülről látom magam, mintha egy film szereplője lennék:

"Megcsörrent a kanál a kávéscsészében, amint magára erőltetett nyugalommal az íróasztalára helyezte.

Éppen egy Vodafone brief kellős közepére. A lassan lecsorgó cseppek komótosan dolgozták bele magukat a nyolcvan grammos ofszet nyomtatópapírba. Jó a nedvszívó képessége... Lassan nyúlt a papírdarabka felé, gondolta, először talán találgathatna, persze csak magában, csendben; eljátszhatna a gondolattal, vajon ki és mit írt neki. Ki akarta élvezni ezt a pillanatot, magába szippantani a tudatlanság fel-feloszló ködét, alaposan kielemezni a tényt, hogy valaki gondolt rá. Hogy rá gondolt valaki."

Nem folytatom, de lehetne még fokozni a kedélyeket. Egy kedves barátom kedves üzenetét kaptam akkor meg. Hogy eltávolodtunk ugyan egymástól, és más úton járunk már, de azért ő még minden szeretetével szeret.

Még akkor is mosolyogtam, amikor évekkel később megtaláltam ezt a papírt a fiókomban. Évekkel később, amikoris nyolc hónapos terhesen próbáltam átválogatni majdnem egy évtizednyi CD, post-it, névjegykártya- és fecnigyűjteményemet. Na ilyet tessék alkotni február 14-én! Nem Amerikáért meg az amerikai szokások kedvéért. Hanem annak a kedvéért, akit szívesen látnátok mosolyogni! Sok sikert :)

A Fodrász - így, nagybetűvel

Botinak elburjánzott a hajszerkezete, ímhol ni a bizonyíték:

Már éppen copfba akartam kötni, amikoris végre meggyógyultunk, ezért bejelentkeztünk kedvenc Attilánkhoz némi fazonigazításra. Szeretem, ha ő vágja Boti haját, mert egyrészt nagyon csinos lesz, másrészt pedig Boti hihetetlen nyugalommal ül közben az ölemben. Egyik kezében a kék maciját, a másikban meg egy neonzöld, úgynevezett krokodilcsatot szorongat, és szépen megvárja, amíg a sok nyissz-nyissz, meg csitt-csatt végén Attila megcsiklandozza a nyakát a puha pamaccsal, lesöprendő a kis hajdarabkákat, és lecsúszhat az ölemből.

Szóval ma délelőtt is arra vettük az irányt, a Bródy Sándor utca felé. A negyedórás hajvágás közben Attilával kitárgyaltuk szegény Malév szomorú sorsát, no meg a válsághelyzetet. Megbeszéltük, hogy természetesen a szolgáltatói szféra erősen érintett idén, sőt... A kiadások csak nőnek és nőnek, a bevétel meg jó esetben stagnál, rossz esetben még vissza is esik. Hiszen spórolni sok mindenen lehet, de sokak számára nyilván az egyik legkönnyebb út például a fodrászon, kozmetikuson, manikűrösön stb. megfogni a költségeket. Az élet olyan területein, amitől az ember még nem hal éhen, és adott esetben maga is megoldja otthon - a hajvágást a kádban, a kozmetikát a nagyítós tükörben, a manikűr-pedikűrt a mosdókagyló fölött...

Miközben a súlyos-válságos témákat taglaltuk, a fémolló könnyedén siklott keresztbe-kasul Boti makrancos hajszerkezetén. Különösen hátul volt nehéz dolga Attilának, ahol egy forgó helyett egy komplett tornádótölcsér fejlődött ki Boti buksiján :) Mikor végeztünk, gondolkodtam, most akkor egy ilyen beszélgetés után mennyi borravalót is illik adni, és közben lazán megkérdeztem, mivel tartozom. De Attila csak csóválta a fejét, hogy ez neki volt öröm, nem fogad el semmit azért, hogy Botit ilyen sármossá varázsolta:

Szeretem az ilyen embereket. Akik szeretik a munkájukat, és nem akarnak minden egyes kézmozdulatért vagy billentyűleütésért azonnal számlázni. Még ma sem, amikor egy kiló kenyér ára majd' 300,  egy liter benzin meg 420 forint. Még ma sem. És pontosan ezért az embernek eszébe sem jut olcsóbbat, közelebbit, másikat keresni. Nekem sem!

Hákággyá

Tegnap esti aranyos, kópia a Facebook-oldalamról.

Estimese-olvasás, minden este ugyanaz, József Attila Altatója. Közben nézzük hozzá a keménytáblás könyvet, Szalma Edit rajzaival (ezt is mindig elmondjuk Botinak).

Minden versszak vége: "Aludj el szépen, kis Boti." Persze. A vers végén klasszikus: "Itt a vége, fuss el véle. Aki nem hiszi, járjon utána." Majd Boti kérdezhet kettőt-hármat a könyvből. Rábök egy rajzra, azt mondja: "Hákággyá?" Mi meg: "Az labda, Boti, pöttyös labda." Aztán: "Hákággyá?" Válasz: "Az a csengettyű, Boti, a villamos csengettyűje." És ma harmadszor: "Hákággyá?" Elfojtott mosollyal: "Az a vonalkód, Boti." :)

Hallgattam, mert nem történik semmi/valami

Majdnem egy hete nem írtam ide egy sort sem. Valami többszörösen csorbult és újragenetizálódott vírusnak köszönhetően több mint két hétre elzárkóztunk Botival a külvilágtól. És ezalatt pont nem történt velünk semmi - vagyis ez nem igaz, inkább úgy mondom: nem történt velünk valami. Valami olyasmi, amit szívesen megírtam volna ide... Na, hát semmi olyasmi nem történt.

Írhattam volna arról, hogyan lehet egy egész doboznyi dupló kettes elemeiből Boti-magasságú tornyot építeni. Vagy, hogy milyen érdekes, hogy, ha földhöz vágsz egy ilyen tornyot, szétesik három darabra, aztán a harmadot földhöz vágod, az megint 3-4 darabra, és így tovább. De sosem esik szét egyszerre apró darabokra - higgyétek el, leteszteltük Botival. Volt rá időnk. Lemeóztuk továbbá a zsírkréták törhetetlenségét 120 centiméterről a kőpadlóra dobva (= törhetőségét). Sőt  a tizenhat napos karantén végére már a bébikori játékok is előkerültek: a csörgő-zörgő paci meg a piros-kék műanyag vonatok. Kis örökmozgóm hozta minden nap a csizmáját nagy lelkesedéssel, de nem mehettünk ki ebben a hidegben. A hétvégén ugyan kilopakodtunk egy rövid szánkótesztre, de ennek hosszas-nedves orrfolyás lett a jutalma Botinál, véndohányosokat megszégyenítő köhögés nálam.

Aztán ma! Kitörtünk. Egészen a bölcsiig merészkedtünk. Saját tapasztalat híján hagyatkoztam a T. tévéből ömlő hisztire, mely szerint ilyen piszok hideg utoljára Kádár alatt volt, meg egyébként se menjen ki senki az utcára, akinek nem muszáj. És íme az ojjjjjektív híradó, csak éppen ez már inkább hasonlít a Blikk vagy a Story magazin nem létező gyászjelentés-rovatára, ki hol fagyott meg, vagy szenvedett szénmonoxid-mérgezést majdnem. Na. Én se voltam rest, jó anyuka vagyok, én bizony ma reggel beöltöztettem a gyermeket, úgy is nézett ki a végére, mint egy narancs-kék Bibendum (aka Michelin-baba). Ja, persze, magamat sem kíméltem, megkínáltam a hőérzetemet a harisnya-farmer szexi egyvelegével meg vagy három réteg felsőruházattal. Plusz sál, sapka; kesztyű nekem a zsebemben, Botinak ott fityegett a zsínóron egész úton...

Hát engem átvertek, az tuti. Kezdjük nálam. Anyukám szerint valószínűleg rossz éghajlatra születtem, mivel húsz fokban didergek, nullánál feszült vagyok, egyszer januárban mínusz tizenhatban meg otthon sztrájkoltam és munkabeszüntettem. Szóval az én hőérzetem finoman szólva is délibb tájakra való. Viszont oviban még azt tanultuk, itt négy évszak van, amiből most éppen a tél játszik. Elvileg decembertől február végéig, de ugye ez már elcsúszott vagy 20-22 nappal. Nem baj, akárhogy is, február elején még - ha tetszik, ha nem - tél van, és ez ellen csak az lázad, akinek nincs jobb dolga. Visszatérve az ovira, a telet mindig sapkás-sálas-kesztyűs gyerekekkel, hóemberrel és hóval ábrázoltuk, a jobbak még jégcsapot is rajzoltak a házak ereszeire. És ma kimegyek, és mit látok? Budapesten, a Gusztáv utcában tiszta utakat, kicsit jeges járdákat (ejnye, háztulajdonosok...), a kettő között meg felhalmozva egy kisarasznyi havat. Emberek sapkában, sálban, a fázósabbak (a nálam is fázósabbak) kesztyűben. Stimmel: ilyen a tél, ilyennek kell lennie. Hidegnek, hómegfagyasztósnak; néha meg szelesnek, és ezért pár fokkal hidegebbnek érzékelhetőnek. Így, február elején.

Gondolkodtam, volt már ilyesmi, csak januárban. Amikor nappal is csontig hatolt a hideg a bundás kabáton át, a számat sállal takartam el, a kezemen már síkesztyű volt (pedig nem is síelek!)... de semmi sem használt. Ráadásul leállt a vajlantkazán, és a lakás egy nap alatt 19 fokosra hűlt. A tengerimalacok kedvéért kölcsönszereztem egy olajradiátort meg egy hősugárzót, átköltöztem hozzájuk a nappaliba, a hálószobát pedig hermetikusan lezártam. De ez sem használt, három nap múlva már csak 16 fok volt, és én két visítozó malacketreccel meg egy tömött kisbőrönddel áthurcolkodtam a barátnőmhöz pár napra... Gyorsabban vakartam össze a pénzt az új kazánra, és szereltettem fel, mint, hogy enyhült volna az idő.

Olyanra is emlékszem, amikor februárban óriási hóesésben indultam a főiskolára. Tuti, hogy február volt, mert a vizsgaidőszakon már túlvoltunk, és órára mentem - volna. Annyira tetszettek a hatalmas hópelyhek, hogy busz helyett a gyaloglást választottam. Pedig a vasútállomás mellett laktunk, és onnan a fősuli alaphangon húsz perc séta volt, ha siettem - volna. Óriási kerülőt tettem, adtam egy kis természetes pirosítót az arcomnak, és végül csatakosra ázott hajszerkezettel meg tocsogós cipővel érkeztem a B épületbe. Akkor még tudtam, sőt sokan tudtunk örülni a hóesésnek. És nem kicsi hó volt ám az, hanem masszívan, napokig esős. Emlékszem, egyszer egy nap alatt annyi esett, hogy az esti Pinceklub után már hóangyalkásat játszottunk a panelház parkolójában, hazafelé menet. És úgy örültünk neki!

Kaptam anyukámtól pár MMS-t, megmutatta, mekkora a hó náluk, Nagybaracskán (Bajától 18 kilométerre délre).

Nnnna, ehhez mit szólnának a fővárosban! Hogy a postaláda tetejéig érjen az ellapátolt hó? Azt hiszem, a kertévék csatornáján azonnal kijárási tilalmat hirdetnének, a szánkók ára a mennyekbe szökne a Hervisben, a Salamanderben visszavonnák az 50%-os csizmavásárt (affene, mielőtt ez megtörténik, cselekednem = vásárolnom kell!), a BKV bevezetné a téli menetrendet, pár nap múlva négynapos szmogriadó lenne Budapesten. Nem is kacérkodom tovább a gondolattal, én is a fővárosban élek már tizenhat éve, és talán még szeretnék is egy darabig :) Csak ezt a "télen túl hideg, nyáron túl meleg" parát nem akarom átvenni, ha nem muszáj. Engem ne riogasson senki! Magamnak én magam vagyok a legjobb mérce. Ha én azt mondom magamnak, hogy nem vészes a hideg, akkor (nekem) biztosan nem az. És ha azt mondom, jó, hogy van végre hó, akkor (nekem) jó, és pont. Hadd essen az a hó, végtére is tél van, basszus! Ha már hideg van, legalább legyen értelme, nem?

Vannak azért jó oldalai is annak, ahogy ma rettegünk a hidegtől, a mínuszoktól, a hóhelyzettől. Egyrészt piszokjót mulatok az ilyen vicceken: "Kaptam: A reggeli híradóban azt mondták, aki ma reggel munkába indul, az vigyen magával hólapátot, pokrócot, jégoldót, vontatókötelet, elemlámpát, autóemelőt és pótkereket. Ne tudjátok meg milyen hülyén néztem ki a buszon." :) Másrészt őszintén büszke vagyok sok ismerősömre, akik például a Facebookot felhasználva ösztönzik embertársaikat arra, hogy segítsenek azokon, akik az utcákon próbálják túlélni a tél hidegét (meg egyébként nyáron a nyár forróságát, mert akkor meg az sújtja őket). Meg azokra is, akik meleg teával kínálják meg a hóval küzdő közterületeseket és a hókotrósofőröket. Éljenek soká!

1999. február 3.

Tizenhárom évvel ezelőtt ültem a McCannben, és azt gondoltam, felhívom a 9. hónapban lévő sógornőmet, mi újság. Akkor már a kórházban volt, várható volt, hogy a napokban megindul a szülés...

Mielőtt belekezdenék: a sztorihoz hozzátartozik, hogy akkoriban mobiltelefonja csak a kivételezetteknek volt, azoknak is zömmel egy kisebbfajta féltégla, dülleszkedő antennával. Nekem apukám használt Ericssonja jutott, de csak azért, hogy a biztonságomat egy szinttel magasabbra emeljük, amióta autót vezettem Budapesten...

Mobilevolúció

(http://everyoneagreeswithtom.com/

get-it-right-or-get-it-out-there-what-do-you-think/)

Szóval hívtam a bajai kórház szülészeti osztályán, a folyosó falán éktelenkedő, pénzbedobós masinát. Nagy lassan vették fel, és azt mondták, telefonáljak később. Vártam még egy félórát, talán megírtam ezalatt egy rövid cikket az Opel Magazinba, és újrahívtam a számot. Ekkor egy női hang azt mondta, akit én keresek, már a szülőszobán van. Nem emlékszem, hogy elköszöntem-e a vonal túlsó végén várakozó, szenvtelen hangtól... Arra viszont nagyon emlékszem, mivel töltöttem a következő két-három órát.

Mint egy megtervezett hadművelet: felhívtam az akkori élettársamat, hogy gyorsan szedje össze magát, és induljon el otthonról, mert szülünk. Lehet, nem is értette pontosan, ki mikor és kit-mit szül meg :) De akkor nem érdekelt, csak végre akartam hajtani pontosan és gyorsan a tervet. Leadtam egy hasonló vészjelzést még a főnökömnek, Andrásnak, és bepattantam a verdámba a belvárosi Benczúr utcában.

Na jó, lehetséges, hogy túlzás verdának nevezni. Egy kitűnő állapotú, alig tízéves, égszínkék limuzin volt az, a kétütemű Trabantok nagycsaládjából :) Mindene a helyén volt, kivéve, hogy a vezetőülés felőli övcsatja eltört, és a bontóból csak jobboldalit tudott a szaki szerezni. Ez prímán működött, ha kicsi női kéz használta... Ami viszont nagyon hiányzott belőle, az a magnó volt. Vagy legalább egy rádió. A hiányt pótolandó állandóra beköltöztettem a kazettás diktafonomat, és arról szólt a muzsika. Már amikor túl tudta harsogni a Trabi finom motorhangját.

Elindultunk hát Bajára. Tudom, ez ma nem nagy szó, de egy kétüteművel, M6 híján az 51-es főúton haladva, még a régi solti töltéssel... Szóval nem volt egy könnyű menet. Ha jól emlékszem, alaphangon 2,5-3 óra. Útközben még meg is álltunk egy benzinkútnál, mert úgy éreztem, nem szeretném üres kézzel üdvözölni a bátyám elsőszülött kisfiát a nagyvilágban. Nem volt nagy választék, végül a plüss Garfield és szívecskés, maciformájú kutya helyett egy óriási nagy rénszarvast választottam. Őt aztán nagy nehezen betuszkoltuk a hátsó ülésre (akinek kimaradtak már a kétüteműek: ez egy kétajtós szörnyeteg volt:), és go, Trabi, go! Biztos voltam benne, hogy odaérünk.

(http://www.autobontokalocsa.hu/page3.html)

Sükösdön, Bajától tíz kilométerre szólalt meg az Ericsson, anyukám közölte a nagy hírt, megvan az unoka. Talán lehetetlennek hangzik, de szerintem túlléptem a sebességhatárt, úgy téptem Baja felé, a Trabi mind a huszonhat lóerejével. És mindössze tizenöt perces volt Dani, amikor először megpillanthattuk egy koszos üvegablakon keresztül. Sosem felejtem el, alig láttam valamit. Talán azért, mert egész úton a szemembe sütött a nap, hiszen dél felé haladtunk. Vagy azért, mert évek óta gyűjthették már az ujjlenyomatokat az üvegre, ami mögött az a pici kis emberke pislogott. De az is lehet, hogy egy kicsit bepárásodott a szemem. Lehet, minden meglehet. Az biztos, hogy pici volt, ráncos, fekete hajkezdeménnyel. Megdöbbentett a tény, hogy kinn van, megvan, egyáltalán, hogy mostantól van.

Eltelt pontosan tizenhárom év. Már érintőképernyős telefonok vannak, a fehér a divat, és én a Trabi helyett egy kis Mercivel gyűjtöm a kilométereket. Megépült az M6, most már pikkpakk el lehet érni az ország déli végét. A McCann nincs már az életemben, az Opel Magazin maximum online működik, András viszont továbbra is a főnököm és a barátom. A hatalmas rénszarvas pedig... a harmadik gyerek után a bátyámék átköltöztették anyuékhoz, és most már az én fiam nyúzhatja, rághatja a tizenhárom éves műszőrt. Mindig eszembe juttatja a napot, amikor megszületett Dani.

Boldog 13. születésnapot, Dani!

Szétrágott ecsetvégek fölött

"A mai kor paradoxona
Nagyobbak a házaink, de kisebbek a családjaink;
Több a kényelmünk, de kevesebb az időnk;
Több diplománk van, de kevesebb bölcsességünk;
Nagyobb tudásunk, de gyengébb értékítéletünk;
Több szakértőnk, de több problémánk;
Több gyógyszerünk, de kevesebb egészségünk;
Eljutottunk a Holdra, és vissza is tértünk onnan,
de gondot okoz, hogy átmenjünk az utca túlsó oldalára megismerni az új szomszédot,
Több számítógépet építünk, hogy több információt tárolhassunk, mint valaha, de kevesebbet kommunikálunk egymással.
Gazdagok lettünk mennyiségben, de szegények minőségben.
Ez a kor a gyorséttermeké és a lassú emésztésé.
A magas embereké törpe jellemmel.
A hatalmas profitoké és sekélyes kapcsolatoké.
Olyan időket élünk, amikor rengeteg minden van a kirakatban, de semmi sincs a szobában."
(Tendzin Gyaco, a XIV. Dalai Láma)

Vissza akarok menni az időben, olyan korokba, amikor a fenti sorok még nem voltak érvényesek! Mert sajnos a "ma" tökéletes leírása ez.

Nemrég megnéztem a Midnight in Paris című, alapból felejthető színészi teljesítményekkel, felturbózott francia fővárossal, a francia miniszterelnök máig vitatott feleségének mellékszerepével tarkított filmet. Az egyetlen ok, amiért mégiscsak végignéztem, az az, hogy a főhős minden este visszajut az 1920-as évek Párizsába - ahova minden művészetet kedvelő ember vágyna. Ebben a moziban kiosztották Modigliani, Hemingway, Josephine Baker, Dali, Matisse, Gauguin, Toulouse-Lautrec, Degas, Picasso szerepeit... De még Chaim Soutine-ét is, akit az általam igencsak kedvelt Roald Dahl "Skin" című történetében is megörökített (katt ide, isteni!).

 Modigliani, Picasso és André Salmon

(http://hottiesofarthistory.tumblr.com/post/

10412509176/arthistoryx-modigliani-picasso-andre)

(Apropó, Picasso! Megérkezett a Learn Something Every Day c. mostantól nagyrabecsült könyvem, így hát egy tudást máris átadok. Tudtátok, hogy Picasso teljes neve ez volt: Pablo Diego José Santiago Francisco de Paula Juan Nepomuceno Crispín Crispiniano de los Remedios Cipriano de la Santísima Trinidad Ruiz Picasso? Mondjuk, én végigvártam volna, mire bemutatkozik, ha addig rázhatom azt a kezet, amely a Guernicát alkotta...) 

Elképzelem a huszas évek Párizsát. Zajlott az élet, folyt a bor, mindkét végén égett a cigaretta, pezsgett a Montmartre. Én ilyennek látom. Ilyennek szeretném látni, főleg, ha vissza tudnék menni. És ott festegetnék egy dohos szobában, a vetetlen, gyűrött lepedős ágy előtt, tágra nyitott ablak mellett, a párkányra morzsákat szórnék az éhes galamboknak, sanzonokat hallgatnék, füstölnék gyárkéményként, és a szétrágott ecsetvégek fölött azon gondolkodnék, ma vegyek tejet, vagy kibírom holnaputánig. Esetleg minden másnap lemennék a sarki kávézóba, leülnék egy elkoptatott kisasztalhoz, és egy forró fekete meg egy avas vajas croissant mellett próbálnék rímeket faragni szegény, de érzésekben annál gazdagabb életemből. Amiben nyilván gyakran megzavarna a többi, beszélgetésre vagy épp írói erőfitogtatásra vágyó poéta, például mondjuk Jean Cocteau... És nem félnénk átrikkantani néha az utca túloldalára a kövér halárusnak vagy a ledér virágkötő lánynak, hogy "hóha, micsoda napunk lesz ma is". Bár talán ennél több mondandónk is lenne. Ide egy időgépet, de még tegnapra! 

(http://uramericansinparis.wordpress.com/2010/11/17/

paris-in-the-1920s-changes-in-society-lead-to-changes-in-fashion/)

Haj, lehet, meg is tettem mindezt, valamikor az előző életemben. Nem tudom, de ha így van, kár, hogy nem emlékszem. Ha lennének ilyen emlékeim, minden este ezekkel aludnék el, hogy álmomban biztosan visszatérhessek. 

Én szeretem a 21. századot. kénytelen-kelletlen megszoktam az elidegenedést, és boldogan töltöm meg a blogomat olyan sztorikkal, amelyek szerint van még remény, hogy egymásra kacsintanak és törődni kezdenek egymással az emberek. Túllépek az elbutuláson, nem ítélkezem senki fölött ismeretlenül, és nem hiszem a tőlem eltérő nézetet vallókat teljesen ostobának (legyen szó bár fociról vagy politikáról). Rohanok a többiekkel, nehogy lemaradjak valamiről - mégis folyton késem, hogy kellő időt szakítsak az útra magára is, ne csak a megérkezésre. Facebookolok és csillagászati mobilszámlákat fizetek, hogy szociális életet élhessek ebben a világban. És sokakkal együtt én is igyekszem, hogy legalább az a fenemód tágas "kirakat" csillivilli legyen. Ki nem?

De azért, ha két életünk lehetne... :)