Nekem sosem volt legjobb barátnőm. Viszont volt legjobb barátom. Ez egy furcsa dolog, a lányokkal nehezebben értek szót. Nem vagyok "érintkezős", így a síró lányok vállának átkarolását próbálom mindig megúszni. Ellenben tudok káromkodni és szeretek vihogni, ami miatt talán könnyebben megtaláltam a közös hangot a fiúkkal. Ja, ebbe tán az is belejátszott, hogy bátyám van.
Naszóval éppen pár perce írtam le a középiskolai szobatársamnak, hogy nekem sosem volt olyan igazi legjobb barátnőm. Általános iskolában volt három lány, akikkel jóban voltam, és mindhárom azt mondta, én vagyok a legjobb barátnője. Ezt én sosem "viszonoztam". Aztán, amikor ballagáskor vettem három egyforma plüss mackót, egy sárgát, egy kéket és egy rózsaszínt, megbántódtak. Nem nagyon, de kicsit, éreztem. De végig volt egy nagyon jó barátom, akivel tudunk együtt korcsolyázni, hülyéskedni - és sosem kellett megbeszélnem vele, hogy barátok vagyunk. Gimiben is volt sok-sok barátnőm, és egy nagyon jó barátom. Egy nálam kicsit fiatalabb, okos, kedves valaki.
Igaz, ami igaz. Sokan mondják, fiú-lány barátság, na olyan nincs. Nehéz, de van, csak elég érettnek kell lenni hozzá. Érettségi előtt azért én is masszívan kevertem a barátságot az érzelmekkel... Az általános iskolai barátomba konkrétan belezúgtam, a gimis iránt pedig a fogalmam-sincs-mit éreztem sokáig. De a lényeg: amikor megértettem az élet egy részét, megtanultam barátságot ápolni is - fiúkkal. Olyan 25 éves koromtól.
Hanem a lányok. A mai napig fejtörést okoznak. Kéne, hogy értsem őket, hisz a "fajtámból valók", de valahogy mindig mellényúlok. Nem értem. Már-már azt hiszem, csaj vagyok, értem, de nem. Van pár nagyon jó barátnőm. Vannak, akik gimi óta kísérik az életemet, és előfordul, hogy hetekig nem beszélünk, de ez semmi egy tizen-huszonéves kapcsolatban. Vannak, akiket még az első munkahelyemen "gyűjtöttem össze", hárman is (névsorrendben): Barbara, Reni és Roni, valamilyen szinten mindig a részeim lesznek. És nem tudom, gondolkodom, kell-e ennél több, vagy lehet-e 30 után is életre szóló barátságokat kötni. Mondom, gondolkodom. Még nem vagyok meggyőzve.
Pedig a barátság fontos. Meg kölcsönös. Meg minimum kétoldalú. És hosszútávú. Ja meg mély, főleg. De valami mindig sántít, sántítani akar. Szerintetek?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése