Foszlányok a gyermekorvosi váróteremből

Azért ez megérne egy külön esettanulmányt. Én most nem elemzek, csak rögzítek... Boti úrfi lassan egy hete beteg. Ez alatt voltunk a Heim Pál kórházban meg kétszer a gyermekorvosunknál. Érdekes eszmecserék fültanúja voltam a várótermekben, ímhol ni egy pár, nyilván a teljesség igénye nélkül.

******
Négyévesforma kislány figyeli a másfél éves Botit, aki uszkve 25 perc várakozás után elunja lázas önmagát, és hangos műsort rendez a váróban.
- Anya, anya, miért kiabál a kisfú?
- Mert beteg, kislányom, azért.
Ajaklebiggyesztve:
 - Én is beteg vagyok, mégsem kiabálok.
(Én meg arra gondoltam, azért, mert Te 4 éves vagy, és még csak 5 perce érkeztél. Mirrmurr.)
******
Egy kislány anyukája lép észrevétlenül mellém. Boti építőkockázik közben mellettem, a kislánya meg időnként megpróbál egy-ey elemet elcsórni.
- Jaj, csak nem a kisfútól vette el a Zsuci azt a rózsaszín széket?
- Nem, nem, a rózsaszínt biztosan nem a Botitól...
- Na jó, csak már megijedtem. Nyomogattam a telefont éppen, nem tudtam figyelni. Olyan nehéz ez, beteg a gyerek, az embernek mindent meg kell oldania, ott a munka meg minden, vásárolni kell, meg ott a háztartás meg minden, kész vagyok, semmire nincs időm. Jaj de édes, egyébként, mi is a neve?
- Boti.
- Hát aranyos. Látom, beteg. Mi is azok vagyunk. Az óvoda az oka, mindent hazahord onnan, a múlt héten még én is beteg voltam, de aztán elmúlt, most már csak a Zsuci, de épp elég ez, hjaj, egy beteg gyerek... (Bimbam, szerencsére megszólalt a gong hogy bemehetünk... Tisztára olyan volt, mintha játszótéren lennék.)
******
Ugyanez az anyuka két nappal később megint ott volt, kifelé menet kapott el. Én meg sem álltam, folyamatosan gyalogoltam a kocsi felé...
- Jaj, jobban vagytok már? Mi alakulunk, hát a Zsuci még taknyos meg minden, de most meg csupa kiütés lett, gondolom, az antibiokumtól...
- Jobbulást Nektek, viszlát.
- Jaja, köszönöm, Nektek is, de ezek a kiütések, gondoltam, megmutatom, mit szólnak hozzá, olyan gyanús, és már nem akarok még egy hetet otthon tölteni, hát ott van a munkám, bár már oda sem tudom, visszavárnak-e, a négy gyerek mellett már négy munkahelyet veszítettem el...
- Igen, hát sajnálom, viszlát.
(Ebben a pillanatban megjelent az asszisztens, és megmentette az életemet :) Beterelte őket az elkülönítőbe, mielőtt egy újabb elfojtott monológot kaptam volna az ismeretlentől.)
******
Asszisztens mérgesen nyit ajtót, miután egy láthatóan szellemileg sérült fiatalember türelmetlenül kopog a rendelő ajtaján. Közvetlenül a "Kérem a rendelést ne zavarják kopogással" felirat mellett ütögette az ujjcsontjait az ajtóhoz.
- Jani, mondtam már, hogy ne kopogj, a múltkor is megmondtam, nem megmondtam? Miért kopogtál?
- Én csak... nagy kupac szemét van ott, most voltam a vécén, és nagy kupac szemét, ekkora halom, ni, szörnyű.
- Nincs ott semmi, Jani, na megnézem veled, ja persze, most cserélték a vécéajót, hát istenem, ott maradt a forgács. Majd jön a takarító, és eltünteti, jó, hogy nem már!
Ajtó becsukódik, majd fél perc múlva újra kinyílik, és megjelenik az asszisztens egy zöld partvissal meg egy műanyag lapáttal. Ránk mosolyog:
- Még egy kis türelmet kérek, összetakarítom azt ott, aztán folytatjuk a rendelést.
(Én akkor már húsz perce visszafelé számoltam az előttünk lévő betegeket, a várakozásból hátralévő másodperceket, és az építőkockákat, amiket Boti kiszórt a padlóra... Rezignáltan bólintottam, elfelejtettem mosolyogni.)
******
Gyerekkórház március 15-én. Másfél órányi várakozás után sorra kerültünk. Ez akkora élmény volt legalább, mint anno felszállni végre az első repülőgéppel vagy belenyalni az első nyári fagyiba egy kiadós tavaszi diéta után. Sorra kerültünk, bementünk, megvizsgálták, meghallgatták, belenéztek, megnyomkodták, felültették, megmozgatták, aztán kioktattak, megírták, kinyomtatták. Három és fél perc maximum. Villámsebességgel öltöztettem vissza a 39,6 fokos lázzal bíró másfél évest. A nyomtató még csak beszippantotta a papírt, amikor megfogtam a csizmáját, hogy ráadjam. De a doktornő kedves, nyugodt, mégis ellentmondást nem tűrő hangon:
- Anyuka, a cipőjét már szerintem kinn is ráadhatja.
Megsemmisítve kullogtunk ki. Utólag, a kocsiban a következő befejezéseket találtam ki, direkt a doktornőnek:
"- Anyuka, a cipőjét már szerintem kinn is ráadhatja.
-  ... (Süketnek tettetem magam.)"
VAGY
"- Anyuka, a cipőjét már szerintem kinn is ráadhatja.
- Ráadhatom, de nem fogom. (És közben feladom a kiscipőt betegBoti lábára.)"
VAGY
"- Anyuka, a cipőjét már szerintem kinn is ráadhatja.
- Valóban. Vagy ráadhatja Ön is, ha szeretné!"