Belustultam

Nem ám, csak sok mindenen pörgök párhuzamosan. Mint mindig. De van egy új ötletem. Egy másik blogról. Tudom, ez így most furcsán hangzik, mivel ezzel is elmaradásban vagyok (a mihez képest is?). De a lényeg nem az, hogy még több legyen, hanem az nagyon más lenne. Még agyalok kicsit rajta, aztán meglátjuk, mi sül ki belőle. Mondjuk max. egy blog :)

Mutatom, ma pl. min dolgoztam:

Nem őrültem meg, egy projekthez készítettem, grafikai tervekhez. Majd egyszer (remélem, hamarosan), elárulom, hova-miért. Addig is itt még egy, és most jó éjszakát, mert töröm a fejemet azon a másikon :)

Foszlányok a gyermekorvosi váróteremből

Azért ez megérne egy külön esettanulmányt. Én most nem elemzek, csak rögzítek... Boti úrfi lassan egy hete beteg. Ez alatt voltunk a Heim Pál kórházban meg kétszer a gyermekorvosunknál. Érdekes eszmecserék fültanúja voltam a várótermekben, ímhol ni egy pár, nyilván a teljesség igénye nélkül.

******
Négyévesforma kislány figyeli a másfél éves Botit, aki uszkve 25 perc várakozás után elunja lázas önmagát, és hangos műsort rendez a váróban.
- Anya, anya, miért kiabál a kisfú?
- Mert beteg, kislányom, azért.
Ajaklebiggyesztve:
 - Én is beteg vagyok, mégsem kiabálok.
(Én meg arra gondoltam, azért, mert Te 4 éves vagy, és még csak 5 perce érkeztél. Mirrmurr.)
******
Egy kislány anyukája lép észrevétlenül mellém. Boti építőkockázik közben mellettem, a kislánya meg időnként megpróbál egy-ey elemet elcsórni.
- Jaj, csak nem a kisfútól vette el a Zsuci azt a rózsaszín széket?
- Nem, nem, a rózsaszínt biztosan nem a Botitól...
- Na jó, csak már megijedtem. Nyomogattam a telefont éppen, nem tudtam figyelni. Olyan nehéz ez, beteg a gyerek, az embernek mindent meg kell oldania, ott a munka meg minden, vásárolni kell, meg ott a háztartás meg minden, kész vagyok, semmire nincs időm. Jaj de édes, egyébként, mi is a neve?
- Boti.
- Hát aranyos. Látom, beteg. Mi is azok vagyunk. Az óvoda az oka, mindent hazahord onnan, a múlt héten még én is beteg voltam, de aztán elmúlt, most már csak a Zsuci, de épp elég ez, hjaj, egy beteg gyerek... (Bimbam, szerencsére megszólalt a gong hogy bemehetünk... Tisztára olyan volt, mintha játszótéren lennék.)
******
Ugyanez az anyuka két nappal később megint ott volt, kifelé menet kapott el. Én meg sem álltam, folyamatosan gyalogoltam a kocsi felé...
- Jaj, jobban vagytok már? Mi alakulunk, hát a Zsuci még taknyos meg minden, de most meg csupa kiütés lett, gondolom, az antibiokumtól...
- Jobbulást Nektek, viszlát.
- Jaja, köszönöm, Nektek is, de ezek a kiütések, gondoltam, megmutatom, mit szólnak hozzá, olyan gyanús, és már nem akarok még egy hetet otthon tölteni, hát ott van a munkám, bár már oda sem tudom, visszavárnak-e, a négy gyerek mellett már négy munkahelyet veszítettem el...
- Igen, hát sajnálom, viszlát.
(Ebben a pillanatban megjelent az asszisztens, és megmentette az életemet :) Beterelte őket az elkülönítőbe, mielőtt egy újabb elfojtott monológot kaptam volna az ismeretlentől.)
******
Asszisztens mérgesen nyit ajtót, miután egy láthatóan szellemileg sérült fiatalember türelmetlenül kopog a rendelő ajtaján. Közvetlenül a "Kérem a rendelést ne zavarják kopogással" felirat mellett ütögette az ujjcsontjait az ajtóhoz.
- Jani, mondtam már, hogy ne kopogj, a múltkor is megmondtam, nem megmondtam? Miért kopogtál?
- Én csak... nagy kupac szemét van ott, most voltam a vécén, és nagy kupac szemét, ekkora halom, ni, szörnyű.
- Nincs ott semmi, Jani, na megnézem veled, ja persze, most cserélték a vécéajót, hát istenem, ott maradt a forgács. Majd jön a takarító, és eltünteti, jó, hogy nem már!
Ajtó becsukódik, majd fél perc múlva újra kinyílik, és megjelenik az asszisztens egy zöld partvissal meg egy műanyag lapáttal. Ránk mosolyog:
- Még egy kis türelmet kérek, összetakarítom azt ott, aztán folytatjuk a rendelést.
(Én akkor már húsz perce visszafelé számoltam az előttünk lévő betegeket, a várakozásból hátralévő másodperceket, és az építőkockákat, amiket Boti kiszórt a padlóra... Rezignáltan bólintottam, elfelejtettem mosolyogni.)
******
Gyerekkórház március 15-én. Másfél órányi várakozás után sorra kerültünk. Ez akkora élmény volt legalább, mint anno felszállni végre az első repülőgéppel vagy belenyalni az első nyári fagyiba egy kiadós tavaszi diéta után. Sorra kerültünk, bementünk, megvizsgálták, meghallgatták, belenéztek, megnyomkodták, felültették, megmozgatták, aztán kioktattak, megírták, kinyomtatták. Három és fél perc maximum. Villámsebességgel öltöztettem vissza a 39,6 fokos lázzal bíró másfél évest. A nyomtató még csak beszippantotta a papírt, amikor megfogtam a csizmáját, hogy ráadjam. De a doktornő kedves, nyugodt, mégis ellentmondást nem tűrő hangon:
- Anyuka, a cipőjét már szerintem kinn is ráadhatja.
Megsemmisítve kullogtunk ki. Utólag, a kocsiban a következő befejezéseket találtam ki, direkt a doktornőnek:
"- Anyuka, a cipőjét már szerintem kinn is ráadhatja.
-  ... (Süketnek tettetem magam.)"
VAGY
"- Anyuka, a cipőjét már szerintem kinn is ráadhatja.
- Ráadhatom, de nem fogom. (És közben feladom a kiscipőt betegBoti lábára.)"
VAGY
"- Anyuka, a cipőjét már szerintem kinn is ráadhatja.
- Valóban. Vagy ráadhatja Ön is, ha szeretné!"

Boti scrapbook No. 1 készülőben!

Jópár éve Londonban, Notting Hill egyik antikváriumában vásároltam egy albumot. Ezt ni:

The 1950's Scrapboook

Azért vettem meg, mert le sem tudtam venni a szememet róla, imádom az 50-es, 60-as évek hangulatát. És azért is, mert fogalmam sem volt róla, mi az a scrapbook, de meg akartam tudni. No, a mai napig nem is néztem utána, magamban elkönyveltem, hogy ez valamiféle vizuális hangulatmegőrző eszköz. Hogy meg lehet írni valamit versben, megénekelni dalban (ettől az én esetemben a Jóisten mentsen meg Titeket :), vagy meg lehet őrizni emlékképekben, egy scrapbookban. Sokat nem is tévedtem :)

Aztán egy napsütéses szombat délután megszületett Boti. Egy kedves barátunktól kapott egy szép, csíkos szalaggal átkötött GAP dobozt - na jó, valójában a benne lévő macinaciszettet kapta. Viszont én csomagolásőrült vagyok, egyértelmű volt, hogy a szép kis doboz új feladatot kap majd nálam. Ez lett kérem szépen a Boti scrapbook "Alapanyagok" foldere (szinte látom a munkahelyem virtuális hálózatán a mappát :), ebben kezdtem el gyűjtögetni mindenféle fontos dolgot, amit felhasználhatok majd. Ma pedig eltökéltem magam, kiborítottam a dobozt, és elkezdtem felderíteni, miből főzünk scrapbookot Botinak. Hogyan fogom összefoglalni élete első évét...

Lássuk, mit találtam benne:

Van itt egy napló, amiben féléves korától egyéves koráig minden este írtam neki, üzentem, elmondtam, mi történt aznap vele, és persze azt, mennyire szeretem... Vannak itt emlékek a kórházból is: egy mini csuklópánt, egy kék köldökcsipesz, egy kék papírka, ami a kiságya fölé volt kiragasztva, no meg egy ragasztószalag a nevével és az én szobaszámommal, ha netán eltévedne valahol a szülészet folyosóján :) Van itt két csokipapír, az egyik a féléves, a másik az egyéves születésnapi tortájánál játszott főszerepet. Alul láthatjátok az első névnapi ajándékának csomagolópapírját, az első karácsonyán kapott ajándékok egyikének kísérőcéduláját, élete első (ráadásul külföldről érkezett!) postáját, mindenféle ultrahangos papírokat és kismamakönyvet. Ja igen, a Boci csokis papír alatt egy Cora számla kandikál ki: Boti születése előtti estén ugyanis feltétlenül fel akartam tölteni a hűtőt, ezért este 10 órakor még bevásároltunk... No igen, a klasszikusok is megvannak: az első állatkerti belépőjegy, az első repülőjegy, az első uszodabérlet... És végül, de nem utolsósorban egy Szepsy-féle Botond Cuvée címkéje - a családunk férfitagjai ezzel koccintottak Boti érkezésére.

A feladat tehát adott, készülhet Boti első évének scrapbookja. Van még ehhez hozzávetőleg 8-10 ezer fotóm... Majd szólok, ha kész vagyok :)

Ha kedvet kaptok, van mindenféle segítség ehhez a neten. Persze, nem kell megőrülni, és offline-kodni, ha nem akartok, katt ide az elektronikus albumkért: http://www.scrapbook.hu/ Ismertek, én maradok a kézzel fogható, "avittos" dolgoknál...

Az a bizonyos krumplis pogi

Az. A Rózsi mama-féle. Nyami.

Azért ennek sztorija van, kezdem azzal. Nem oly régen (!), gyerekkoromban messze laktunk a nagyszülőktől. Anyu családja a Mátrában, Ivádon, apué Szolnok mellett, Rákóczifalván. Mi meg a Balatontól 13 kilométerre, Somogyban, egy kisvárosban (jó, a neve: Marcali). Hétvégente, ha nem kellett valamelyik telkünkön krumplit szedni, tarackozni, vagy nem mentünk horgászni a Nagy Árokhoz, akkor kocsiba ültünk (kocsi = Trabi, Moszkvics, Dacia, 120as Skoda és társai), és letepertük azt a 310 kilométert hol az egyik, hol a másik nagyszülőhöz. Útközben szólt ám a Markos-Nádas, a Nagy Bandó vagy néha zene gyanánt a Citromízű banán. A bátyámmal mi javarészt aludtunk, veszekedtünk, vagy rosszalkodtunk a hátsó ülésen - esetleg, biztonsági öv híján, a hátsó ablakban könyököltünk egészen az első rosszullétig...

(Apu szerint az is előfordult egyszer, hogy ő felvilágosító órát kívánt tartani a hosszú úton. Feltette a klasszikus kérdést: tudjátok-e, hogyan lesz a kisbaba. Mire én: "Ó, hát hogyne tudnám...", és olyan részletes előadásba kezdtem, hogy ő zavarában eltévedt Budapesten. Azt hiszem, úgy 11 vagy 12 lehettem.)

Naszóval, ha Rózsi mamáék felé vettük az irányt, Rákóczifalvára, akkor egész úton csuriban voltam, hogy a két kedvencem egyike várjon ebédre: a lekváros bukta vagy a krumplis pogi. Utóbbihoz mindig valami finom, tartalmas leves dukált: tejfölös bableves, gulyásleves vagy hasonló. Ahogy megérkeztünk, és apu leparkolt a zöld-sárga kerítés mögött, elsétáltunk a ház mellett, és a gangon már érezni lehetett, hogy mi ránk a nyári konyhában... A krumplis pogácsa illatáról ódákat tudnék írni, de ide most kedvcsinálónak elég legyen annyi, hogy a vajon sült krumpli édeskés, bőr alá mászós illata keveredik a finom élesztős tészta meleg pompájával. Elképesztő!

Megosztom a receptet, ahogy én készítem. A nagymamám fejcsóválása ellenére nem zsírral, hanem margarinnal, de minden egyéb nagyjából stimmel :) Vigyázzatok a receptre, eddig annyira féltve őriztem, mint a Coca-Cola a sajátját... És ha van szabad 2-3 órátok, ugorjatok neki, megéri! Haj, de még mennyire meg...

Az a krumplis pogi

Hozzávalók:
- sok idő nem árt
- sok krumpli, én legalább 2 kilóból szoktam
- margarin ízlés szerint, de 2 kiló krumplihoz legalább 20 dkg
- 1-2 tojás, de ez el is hagyható
- élesztő, meleg tejben, cukorral felfuttatva egy bögrében
- só
- 20-30 dkg fehér búzaliszt (nem tönkölybúza, nem teljes kiőrlésű, és úgy egyáltalán, ezzel a pogival ne reformáljatok, nem éri meg :)

Elkészítés: csinosra pucolod a krumplit - vagyis a héján túl az elfagyott részeket, a csírák gyökereit is eltávolítod (mert minden csúfság a pogácsádat fogja csúfítani). Felkockázod, és sós vízben puhára főzöd. Ha megfőtt, leszűröd a vizet, és krumplinyomóval áttöröd. Ráreszeled a nagylyukú reszelőn a margarint, hozzáadsz vagy négy kávéskanál sót, és elkevered fakanállal (a forró krumpli majd jól magába olvasztja a vajat meg a sókristályokat). Ezután hagyod hűlni. Ez fontos, mert kézzel kell összegyúrni a tésztát, és komoly égési sérüléseket szerezhetsz, ha egy 80-10 fokos krumplival kekeckedsz. A langyosra hűlt sós-vajas krumplikeverékhez hozzáadod a tojást (ha akarod), a felfutott élesztőt és a lisztet. Jól összegyúrod. Ha jól csinálod, és miért ne csinálnád jól, a tésztád kissé ragacsos lesz. Ne ijedj meg, ez így van rendjén, fontos, hogy a krumpli domináljon, ne a liszt. Nem hagyod viszont kelni a tésztát az élesztővel, hanem rögtön, vastagon lisztezett vágódeszkán ujjnyi vastagságúra nyújtod, majd közepes méretű pogácsaszaggatóval kivágod a pogácsákat. Kivajazott tepsire rakd őket. És ne kend le semmivel, se vajjal, se margarinnal, se tojással, semmivel.

Sütés: a teli tepsit beteszed a 200-220 fokos sütőbe.

Így néznek ki a sütőben. Helyesek, mi?

Én hőlégkeveréssel szoktam sütni, hogy mielőbb kész legyen. Ha megpirult-lebarnult az alja, akkor alányúlsz egy lapáttal, és átfordítod a pogikat a másik oldalukra. Sőt, a lapáttal kicsit le is nyomkodod őket. Mert ez úgy az igazi, ha mind a két oldala megsül, szép lapos a pogi, és középen egy masszív krumpplis masszát találsz, amiben nincsenek levegőbuborékok meg lyukacskák. Csak tömény krumpli, esetleg krumplidarabkák. Akkor csinálod jól, ha szinte szalagos, mint egy fánk, és a kezedbe véve szét tudod szedni kétfelé a pogácsát, mint a pilótakekszet.

Iszonyat sok lesz a mosogatnivalód ez után, de előbb egyél! Jó étvágyat :)

Gyerekkel vonzóbb a Manka

Még decemberben írtam egy gondolatörvényt ide arról, vajon gyerekkel vonzóbb-e a nő. Mondjuk úgy, hogy vegyes fogadtatása volt :) A lényeg, hogy ma bizonyosságot leltem: az én vonzerőmön egészen biztosan emel egy 11 kilós, 85 centis, (éppen ma) 17 hónapos férfi.

Ő

Történt, hogy egy korábban észlelt szívzörej miatt tettünk második kört a közegészségügy kardiológiáján. Ezúttal a XIII. kerületben. Voltunk már itt, agyi ultrahangon meg hallásvizsgálaton, csak akkor még mózesben meg babakocsiban toltam be Botit. Na, ma neeeem, ma besétáltunk szépen, kézenfogva, a tavaszi napesőben.

Szóval Boti kifáradva és növekvő gyanakvással, én meg D-vitaminnal feltöltve - így érkeztünk a kórház regisztrációs pultjához (régi nevén: betegfelvétel). Senki ránk sem hederített. Álltunk a kábé 130 centi magas pult előtt, én topogtam, nyújtogattam a nyakamat, hátha így észrevesz a telefonhoz ragadt nővérke, és aggódtam, le ne késsük a 10 órás időpontot, amit a kardiológussal megbeszéltünk. Boti nézelődött. Végre sorrakerültünk, a harmadik kezemmel elővarázsoltam Boti TAJ-kártyáját meg lakcímkártyáját. Szenvtelen hang. Klimpírozás a PC fekete billentyűzetén. Homlokráncolás. Boti közben fészkelődni kezdett, megpróbálta kiszabadítani a kis kezét, hogy világot lásson. Gondoltam, jobb lesz neki, ha felveszem, ezért egy halk sóhaj kíséretében lehajoltam, hogy felemeljem az addig láthatatlan (vö. 85 cm Boti és 130 cm nővérpult) pácienst.

És megtörtént a csoda! A nővér arcán széles mosoly jelent meg, és kisóhajtott egy sziát, a másik, pultban ülő nővérke odajött, és barátkozni kezdett, de úgy, hogy már majdnem bejelöltem a Facebookon: "Jaj, de szép vagy. Így, ebben a sapkában meg a csíkos kis pulcsiban is, édeseeeeem" - hátravetett sötétkék baseballsapka és sokszínű csíkos kapucnis volt az inspirátor. "Anyuka, kedves, mondja, milyen az idő odakinn? Napos? Nahát, amikor reggel bejöttem hat órakor, tudja, még nagyon hideg volt. Sőt, öt órakor, tudja, amikor a kutyákat kiengedtem, felvettem ezt a pulcsit, de nagyon fáztam, tudja..." Itt már nagyon mosolyogtam. És mindenki viszonozta a pult mögött. Közben arra gondoltam, többet egy tapodtat sem teszek Boti nélkül :) Nem csak ezért... :) Hamarosan visszakaptuk az iratokat, egy pontos útmutatással, merre menjünk. "Szia, nagyfiú, pápá! Szia, Te kis drága, jaj, abban a sapkában, édes nagyon. Integess, pápá, pápá..."

Most mondjátok, hogy nem öltöztet a Boti!