Vagyok, ami vagyok

A gyerekszoba az emeleten volt, és Anyának minden alkalommal meg kellett másznia a tizenhét lépcsőt, ha Boti kiabált alvás helyett. És Anya minden alkalommal azon gondolkodott felfelé bandukolva, ez a sírás most milyen sírás: éhes vajon, vagy szomjas, esetleg kidobálta az állatait. Sejthetitek, az utóbbi esett meg a leggyakrabban.

Anya ma is felment a fényes falépcsőkön. Új ház, emeletes, nem ehhez volt szokva, hanem kényelmes, egyszintes belvárosi lakáshoz. De nem bánta, pedig sokan óvták, mondván, utálni fogja a fel-le járkálást. Hát ő szerette, például azért, mert Boti itt sokkal nyugodtabban, mindenféle zajoktól elszigetelve alhatott - vagyis alhatott volna. De most nem aludt, kiabált. "Ez a kisállat-kidobálós sírása" - gondolta Anya, és, amint belépett a gyereszobába, félmosollyal nyugtázta igazát.

Boti a rácsba kapaszkodva állt az ágyában. Rögtön elhallgatott, amint Anya a szobába lépett. Két könnycseppet kipréselt hosszú szempillái között, és próbált úgy állni a félhomályban, hogy Anya észrevegye mindkettőt. A szőnyegen méltatlan összevisszaságban hevert egymás hegyén-hátán a Pótmaci, a Szarvas, a Paci, a Csíkos Zoknis Szarvas, a Csörgős Maci Egy, a Csörgős Maci Kettő, a Csörgős Kék Maci és a kupac alján a Maci. 

Anya meglepődve vette észre, hogy Boti kedvenc macija, a Maci lapul legalul - gyorsan kitalálta, hogy ő ért először földet. Próbálta úgy csóválni a fejét, hogy Boti a félhomályban is észrevegye rosszallását, közben megadóan pakolgatta vissza az állatseregletet a kiságyba, ügyelve arra, hogy Botinak is jusson még hely. Mikor ezzel végzett, kivette Botit a kiságyból, és selymesen halk hangon elkezdte énekelni a négy altatódalt. Ennyi dukált a délutáni alváshoz: három "Az álommanó, az álommanó", és egy "Csendes álmot, jó éjt". Boti ásított egy férfihoz illőt, aztán babásan Anya vállára hajtotta a fejét, és elégedetten szuszogott. Észre sem vette, hogy az egyik könnycseppjét máris elmorzsolta Anya pamutpólóján.

A negyedik dal végén sok apró puszi csattant a másfél éves arcán, homlokán, orrán, és Boti visszakerült az ágyba. Alig, hogy a háta elérte a matracot, oldalra hemperedett, és felült. Anya megsimogatta a buksiját, és kiment a szobából. Halkan csukta be maga mögött az ajtót, mintha Boti máris aludna. Pedig ő nem, épp komoly arccal kezdte el rágni a Maci egyik lábát. Rájött, hogy a Pótmacinak volt igaza. És már megint túljártak az eszén.

(...)

Történt ugyanis, úgy egy negyedórával korábban, hogy Boti játszani szeretett volna a Macival. Rágcsálta a lábát, összenyálazta az orrát, gyerekvicceket mesélt neki, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve, ki tudja, miért, feldobta a magasba. Maci halk puffanással ért földet az ágyrács túloldalán, a szőnyegen. Éppen olyan távolságra, hogy Boti már ne érhesse el, akárhogy is nyújtózik. Boti eltöprengett: "Ez így nem lesz jó, mindig a Macival alszom, vissza kell szereznem." Körülnézett a kiságyában, kitől kérhetne segítséget, majd szépen sorjában átdobálta a Csörgős Kék Macit, Csörgős Maci Kettőt és Csörgős Maci Egyet, a Csíkos Zoknis Szarvast, a Pacit és a Szarvast is az ágyrácson. Valamennyit megbízta azzal, hozzák vissza a Maciját. De azok meg sem mukkantak: sem nem vállalták a feladatot, de nem is tiltakoztak. Csak halk puffanással estek sorban egymásra. Olyan volt ez, mint a "kicsi a rakás" játék. Csak abban nem szomorodna el Boti... Mert bizony Boti egyre jobban elkeseredett. Csak repültek ki az állatok, a mentőövek, a kiságyból, de senki sem szerezte vissza neki a Macit.

Egyetlen állatka maradt már csak, egy utolsó szalmaszál. Boti a szokásosnál is hosszabb, lelkesítő beszédet tartott Pótmacinak arról, milyen fontos a küldetése, hogy visszahozza a kiságyba a Macit. Pótmacit meghatották a szavak, és így szólt: "Megígérem Neked, hogy visszahozom a barátodat. Kerül, amibe kerül." Boti megnyugodva dőlt hátra, meglóbálta a kezében Pótmacit, és rádobta pontosan a plüssállatkupac tetejére. Várt. Egy perc egy örökkévalóságnak tűnt. Mégis várt kettőt. Csalódott volt, Pótmaci a füle botját sem mozdította. Az rendben van, hogy a többiek nem tettek semmit, hiszen nem is ígértek semmit. De ez már több a soknál. Felállt a kiságyban, és mérgesen kiabálni kezdett a Pótmacival, hogy teljesítse, amit ígért, hozza vissza a Macit neki. Pótmaci meg sem mozdult, nem is szólt semmit. Boti egyre hangosabban követelte, esküszegéssel vádolta. Még két könnycseppet is elővarázsolt hangulata mélyéről. Mire egyszercsak kinyílt az ajtó. Anya lépett be rajta...

(...)

Később, amikor már minden kisbarát újra az ágyban volt, és Boti elgondolkodva rágcsálta a Maci lábát, megszólalt Pótmaci: "Látod, megmondtam, hogy visszahozom a barátodat." Boti okosan bólogatott: "Egy kicsit értem már. Azért nem mozdultál, és nem válaszoltál nekem, hogy kiabáljak, Anya bejöjjön, és visszaadja nekem a Macit. De nem értem, miért tettél így." Pótmaci sem volt rest, rögtön válaszolt: "Ne haragudj rám, nem ígértem, hogy én magam adom vissza Neked. Az vagyok, ami vagyok. Plüssállat vagyok a hipermarketből. Nem tudok járni, még mászni sem, és a Macit sem tudtam volna visszadobni az ágyrács fölött. Az egyetlen, amit tehettem, ez volt: hogy segítsek Neked elérni, Anya jöjjön be a szobába. És, végtére is, bejött a tervem." Ezután Boti átölelte Pótmacit, és így hárman aludtak egész délután: Boti, a Maci és a Pótmaci.