Méltatlankodni szeretnék, csak egy pár sor erejéig, jó? Ígérem, nem általánosítok, azt úgyis utálom, csak leírom, mitől szaladt ma fel a vércukrom -- és sajnos nem egy tábla Milka csokitól.
Valamikor novemberben bemutatkoztunk Botival az új gyermekorvosnak, aki egy alaposabb vizsgálatot követően (értsd: nem csak a hasát csiklandozta meg, vagy a klasszikus fapálcikát nyálaztatta össze vele) két beutalót adott: az egyiket a kardiológiára, hogy kivizsgáljanak egy szívzörejt, a másikat meg az ortopédiára. Több se kellett nekem, kezdő anyukának... Miután megitattam itthon az egereket, és felkészültem arra, hogy a picikém esetleg szívbeteg, fogtam a telefont, hogy időpontot kérek az illetékes rendelőintézettől -- az egyszerűség okán nevezzük csak esztékának. Már ennél a telefonhívásnál elbuktam majdnem, ugyanis egy hang közölte velem, hogy amíg nincs kerületi lakcímkártyánk, addig ők nem adhatnak ki időpontot. Kicsit sajnáltattam magamat, hogy egy egyéves gyerekkel ott üljünk egy délelőtt sorba, és erre végül kerítettek két szűkös helyet a zsúfolt naptárjukban.
(kép forrása: http://premier.mtv.hu/Hirek/2011/09/05/14/
Orvoshiany_a_szomszedos_orszagokban.aspx)
Kardiológiával kezdtünk, még decemberben. Erről csak röviden emlékezem meg, mert nem szívesen gondolok vissza rá. Egy nem nagyon barátságos doktor bácsi és hozzá illő asszisztense fogadott minket. Részletek a találkozóból... Asszisztens néni rápillant magasról az egyéves, EKG tappancsokkal megrakott, rémült, zokogó gyermekre, és szenvtelenül megjegyzi: "Már rég végeztünk volna, ha nem üvöltenél." Doktor bácsi összevont szemöldökkel, szinte megbántva közli velem: "A szívzörejt ekkora zajban nem tudom meghallgatni, jöjjenek vissza egy év múlva." Hm. Egy évig még elzöröghetünk? Hát részükről el bizony.
Ma került fel a pont az i-re. A novemberi ortopédiai időpontkérésre egy mai, írd és mondd: január 31-i időpontot kaptunk, ez volt a legkorábbi. Azt most nem részletezem, milyen érzékkel adnak egy egyévesnek délután 3 órai időpontot - lévén egy normális hosszúságú délutáni alvással ezt lehetetlen behozni... Nem baj, gondoltam, kicsit átverem Botit, leteszem korábban. Nem sikerült. Félórányi üvöltés és három orrporszívózás után (merthogy még mindig beteg a drágám...) kiszabadítottam a rácsos ágyból, és elindultunk alvás nélkül. Legfeljebb morcos lesz a váróteremben, na. És volt is. Megmutatta a felső C-jét, nekem tetszett, sokan meghökkenve fordultak felénk (gondolom, meglepődtek, hogy présel ki magából egy 11 kilós kicsi egy ilyen szép erős magas C-t).
Kis késéssel sorra kerültünk, 5-ös vizsgáló, basszus, ugyanaz, mint a kardiológiánál. Argh... De nem egyedül hívtak be minket, mindjárt két gyermeket is látni akart a szakdoktornő. Egy darab ágy volt benn, erre kellett felpakolni a két gyereket, összesen öt télikabátot meg mittoménhány táskát... Kis gondolkodás után mindent leszórtam a földre, a gyerek maradt, hogy legyen hely levetkőztetni. "Harisnya maradhat" - hangzott az utasítás. Szuper, úgyis imádom, ahogy Boti bodyban és harisnyában topog a kis girbegurba lábain :) Gondoltam, hátha másnak is csal az arcára egy kis mosolyt. De nem. A másik kisfiúval kezdték, ő gyorsabban vetkőzött. Húsz másodperc, és máris mi jöttünk, a kisfiú lábának kutyabaja, mehetnek. Leállítottam Botit a doktornéni elé, és hátrálni kezdtem, hogy sétáljon felém. Ezt kétszer játszottunk el, tehát kétszer négy darab vastagharisnyás lépés után a doktornéni felegyenesedett, és a háta mögött már csapta ki a nyomtató az ítéletet (nyilván telepatikusan kommunikált a gép és az ember egymással). Azért szóban is elhadarta:
- Az ő lába viszont nagyon befelé áll. Otthon is tessék magas szárú cipőt adni rá, és abban legyen.
- Cipőt? Nem lesz abban melege a lábának? - bátorkodtam a padlófűtésünkre gondolni, és arra a rettenetes tényre, hogy Boti lába napi tizeniksz órán keresztül zárt cipőben legyen itthon.
- Akkor szandál. A lényeg, hogy fogja a bokáját.
- Értem. És akkor az ilyen kis puha bőrtutyikat dobjuk is ki, ugye?
Puff neki, kérdésekre nincsenek felkészülve.
- Most mondom, anyukaaaa! Nincs tutyi, magas szárú cipő vagy szandál kell! Két és fél évesen tessék újra jönni! -- itt már a kedvességi skála negatív értékeinél jártunk. Ezzel a doktornő hátat fordított, hogy megnézze, ki a következő páciens. Gondoltam, mielőtt kidobna az 5-ös számú rendelőből, emlékeztetem rá, hogy a beutalónk szerint még a csípőjét is meg kellene néznie. Boti részlegesen zárt csípővel született (persze, mert úgy suhant ki, mint egy szupermen), és ezért azt kérte a gyerekorvosunk, most, hogy jár, ellenőrizze újra egy szakorvos, hogy rendben van-e már az a csípő. A finom és udvarias emlékeztetőre a válasz:
- Anyukaaaa. Ezt ilyenkor nem szoktuk megnézni. Csak a lábakat szoktuk nézni, a csípőt nem.
Mondom, jó, de a beutalón akkor is rajta van, és ha már itt vagyunk, nézze már meg.
- De ezt ilyenkor már nem szoktuk...
Ekkor nagyon... hm... furcsán nézhettem, mert végül fogta, és hanyattdöntötte Botit az ágyon (aki ettől rögvest sírni kezdett), két kézzel megfogta és szétnyitotta a kis lábait.
- Ultrahangon voltak? - kérdezte közben.
Jelentéktelen, mellékes kérdésnek tűnt, és én hülye, bementem a csőbe. Mondtam, persze, voltunk. Több se kellett. Mint akinek eszébe jutott, hogy lekési a hatos buszt, azonnal elengedte Botit, és ellépett az ágytól.
- Ja, hát, ha az ultrahangon minden rendben volt, akkor most is rendben van. Balett-táncos az ugyan nem lesz belőle, mert azért nem laza a csípője, de semmi baja - majd az ajtó felé nézett. Éreztem, hogy nincs már maradásom, és Botit inkább a váróban öltöztettem fel.
Ott persze eszembe jutott, hogy nem pecsételtettem le a doktornővel a parkolócetlimet, így kétszázötven forintot kell majd fizetnem kihajtáskor. Egy pillanatig sem fordult meg a fejemben, hogy bekopogjak az 5-ös rendelő ajtaján, és pecsétért kolduljak... A parkolóőr meg is kérdezte: "Rendelésen voltak, nem?" Mondtam, de, de inkább hagyjuk. Bólintott, számlát írt, eltette az aprót. Mi meg hazajöttünk Botival, és kikerestem a maszek ortopédus telefonszámát. Bírnám, ha olyan valaki is megvizsgálná, aki... bocsánat, újra: Bírnám, ha valaki megvizsgálná Botit.
Nem vonok le semmilyen következtetést. Biztosan túllihegem ezt a dolgot, de ez a 20 másodpercnyi vizsgálat és kétperces egyoldalú beszélgetés nekünk kéthavi várakozásunkba, egy délutáni alvásunkba, némi üzemenayagunkba és sok könnybe került (a parkolócetlit már nem is említem :). Találkoztam én már nagyon rendes emberekkel is az egészségügyben. De az ilyen szakorvosok, a gyerekosztályon... hmm... Elszomorítanak. Boti miatt. Sosem sírt orvosnál, itt meg már másodszor végigzokogott egy vizsgálatot. Azt mondják, a gyerekek receptorai érzékenyebbek, erősebben tudnak emiatt reagálni a környezetből levett hangulatokra. Szerintem ez elég beszédes.
Részemről, amíg megtehetem, no more esztéká.
