Vannak korszakok az életemben, amikor eszembe jutnak méltán vagy kevésbé méltán híres emberek. Emlékszem, a 17. születésnapomon az kötötte le a gondolataimat, hogy az 1985-ös szépségkirálynő hogy volt képes ezekben a csodás években véget vetni az életének. No persze, akkoriban gimis voltam meg kollégista, non-stop tiniszerelemben (és háborúban magammal)... A lényeg, hogy imádtam tizenhétnek lenni. Aztán a 27. születésnapomon teljes depresszióban róttam a várost a kocsimmal (Gyíkocskával, egy Honda Civickel), és úgy éreztem, mélységesen megértem az összes híres huszonhetest - pedig dehogy. Nekem akkor is csodás éveim voltak, csak nem akartam észrevenni. Volt munkám és tető a fejem felett, szerető családom, szerelmes voltam, és a barátaim alig várták, hogy felvidítsanak, ha épp elkotornám valahova a táskám mélyére az optimizmusomat. És akkor most eljött a következő fordulópont, a harminchat. Marilyn Monroe ennyi idősen (szexszimbólumként, nőideálként, közepesnél rosszabb színésznőként, búgó hangú énekesnőként, híres szeretőként, milliomosként, és apukám szerint szimplán csak khm... mondjuk rosszéletű nőként) halt meg. Ja és gyönyörű is volt. Most akkor mi van velem?
Semmi. Harminchat lettem. Mint sokan mások már előttem is. Végiggondoltam József Attila híres, Születésnapomra c. versét. Hát lássuk az én listámat... Megvan mindenem, majdnem, de így is több, mint ami sokaknak jutott. Hogy mi minden lehetett volna még belőlem, ha nem érint meg 1996-ban a reklám szele? Hát először énekesnőnek gondoltam magam, és komoly Sass Sylvia áriákkal bolondítottam meg a Marcali, Rákóczi utca 27. társasház lépcsőházát, meg főleg a lakóit... Aztán a színpad helyett a papír felé fordultam, és eltökéltem, hogy könyvillusztrátor leszek. Ez is elmúlt, bár ma is szívesen ragadok ceruzát, szenet, fapácot, ami a kezembe akad. Ha minden igaz, ezután sorrendben a nyelvtanár következett, mégpedig német-orosz szakosan, mert egyszerűen boldog voltam attól, hogy ki tudom fejezni magam idegen nációknak. Közben beleszerettem az állatokba, tizenpárévesen megnéztem a Gorillák a ködben c. filmet, és arra az elhatározásra jutottam, hogy állatviselkedéstannal kell foglalkoznom, nincs mese. El is kezdtem biológia szakkörre járni, aminek a vége az lett, hogy elfordultam az antropológia felé, és írtam egy (egyébként díjnyertes) pályamunkát édesanyám családjáról és családfájáról, az Ivádyakról. Közben néha kacérkodtam a katonaruhával, hisz apukám katonatiszt volt (és lélekben szerintem mindig is az marad), tetszett a fegyelem és a rendszer - ami belőlem mindig annyira hiányzott! Aztán jött az újabb álom: írni fogok én, mégpedig újságot, de "nem középiskolás fokon". Azért csak elkezdtem a gimi Voluntas nevű újságjában publikálni, még Hobóval is készítettem interjút, sőt írtam Freddie Mercury haláláról. Ezt később nagyban folytattam: előbb a Bajai Rádiónál, majd a Petőfi Népénél. Hát valahogy így kötöttem ki az újságíró szakon, a Kodolányin. Jó lépés volt, mert mire végeztem, azt már biztosan tudtam, hogy na újságíró, az nem akarok soha lenni :) És akkor Gabika néni és Misi bácsi, gyerekkori családi barátaink megkérdezték: Mit szólnék a reklámhoz? Fogalmam sem volt, miről beszélnek, de bekerültem egy nagy multihoz szövegíró-gyakornoknak, s lőn. Tizenhat éve ez még csak a második munkahelyem a reklámszakmában, s a főnököm ugyanaz, mint akinél a felvételi interjún ültem húszévesen, oldalamon anyukámmal (nem röhög: azért kísért el, mert egyidejűleg lakást is kerestünk nekem Budapesten - aki nem hiszi, járjon utána...).
Nálam végülis nem volt egy Horger Antal, aki eltántorított volna a céljaimtól, sőt valamilyen furcsa, de hálát érdemlő módon szinte burokban nevelkedve jutottam el oda, ahonnan már magam is talpra tudtam állni. Volt még ugyan egy kísérletem, hogy régi vágyamat, a reklámnyelvészetet tudjam a szakmámnak, de ebben végül a magyar oktatási rendszer rendkívüli (szó szerint: renden kívüli) volta, és ami ennél sokkal örömtelibb: Boti érkezése, legalábbis átmenetileg, szünetet rendelt el. Az örömteli egyezés kedvenc költőmmel: szintén a szegedi egyetem magyar szakos hallgatója voltam :)
És hogy tudok-e én majd, vagy tudtam-e bárkinek bármit is "taní-tani"? Hm. Erre válaszoljanak mások. De Boti pl. már tök szépen mondja, hogy "szupi" meg hogy "köszi". Most nem is kell ennél több.
